Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 3. szám - MEGEMLÉKEZÉS - Bárdosi Németh János: Várkonyi Nándor
BÁRDOS! NÉMETH JÁNOS Várkonyi Nándor Könnyű volna leveleinkből — a szombathelyi írott Kő, a Sorsunk, Pécs első országos jelentőségű folyóiratából összerakni emlékeink maradandó hegyvonulatát. Most — mégis — pár lírai szálra fűzött emlék melegítse át ezt a búcsúzó írást Várkonyi Nándorról: az íróról, tudósról, a kivételes, tiszta emberségű barátról. Sírján még nem hervadtak el a szeretet virágai. Még fülünkben kongnak Pákolitz István, Csuka Zoltán szavai: a pécsiek, a Jelenkor, a Magyar írók Szövetsége, a Magvető búcsú vételével. A szeszélyes márciusi szél meghajtja a pécsi köztemető kápolnája mögött a fák ágait. S Várkonyi Nándor, az élet szerelmese és értője már nem látja, nem szívja magába többé a természet, az ég s föld igézetét. Mégis — tudom — testi lényéből is sok-sok mágikus vonás marad itt közöttünk. Igéző, dantei alakja nem tűnik el a pécsi tájból, a kis Kürt utcai házból (egykor a kortársi irodalom jelesei sereglettek ide), az Egyetemi Könyvtár klasszikus szépségű falai közül, a régi Apáca utcai kis szobából: a Sorsunk műhelyéből, a Jelenkor szerkesztőségéből, ahova utolsó kéziratát: a Pergő évek izzó vallomásait hozta el. De földi emléke kísért utolsó, uránvárosi otthonából is, hatalmas könyvtára, képei (Ady, Kodolányi, Weöres portréi) mögül. Kéziratai kötegeiből testi alakját is látjuk, céduláit, melyekkel beszéltünk vele (az első világháború iszonyata kárhoztatta Beethoven sorsára): mind él, hat, köztünk van és köztünk marad. A minap meglátogattam a családot: a kincs után érdeklődve, amit ránk hagyott, a nemzeti művelődés kincsei közé szőtt be varázsló tolla. Pontosabban: az írógép (gépen írt, ahogy Kosztolányi vagy Móricz Zsigmond), utolsó éveiben a villanyírógép, jelképezve, hogy a több ezer éves álmok: a Szíriát oszlopai nem ellentétes — sőt törvényszerű — a technikai fejlődéssel. Az elsüllyedt atlanti világ álmát álmodta tovább az Elveszett paradicsom, az Ötödik ember kéziratban levő vaskos kötegeiben. Lenyűgöző látvány a Szíriát oszlopai-t megduplázó, rendberakott kézirat-tömeg. Mintha egy középkori tudós gondos kezenyomát látnánk, ahogy hagyatékát összerakta az utókornak. A család könnyen tájékozódik a kézirat-labirintusban: az ifjúkori versektől, cikkek, irodalomtörténeti, bölcseleti, kultúrtörténeti írásaitól, az utolsó (csak kis részben befejezetlen) emlékiratig: a Pergő évek-ig. Igaza van az egykori tanítványnak. Galsai Pongrác- nak: ,,Az ismeretlen Várkonyi Nándortól búcsúzom.” Mert munkájának jelentős része — kész kötetek, összegyűjthető tanulmányok — még itt lappangnak fiókjai mélyén. S a Pergő évek-et mi, barátai is csak részben ismerjük. Meglepetés lesz, kétségtelen. De adattár és kútfő kortársak életéről, műveiről, irodalmi és művészeti törekvésekről: alapos, gyökeres feltárás egy tudós elme, egy hihetetlen erősségű memória mélyéből: gazdag és gazdagító anyagával. Az utolsó orv szívroham is az íróasztalánál érte, Kodolánvira emlékező írása füstölgő lángjainál. Ezzel az emlékezéssel ér véget a Pergő évek sokszáz oldalas kézirata. Hogy mi maradt még a tollában? Ö tudna vallani róla érdes, mégis meleg hangján. A Kodolányi-emlékezést „lírainak” szánta, ez nála ki230
