Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 3. szám - MEGEMLÉKEZÉS - Bárdosi Németh János: Várkonyi Nándor

vételes izzást és izgalmat jelentett, hiszen folyamatosan tudott írni, áradó sodrással, ahogy a vízesés szakad le sziklapartjai közt. A folytatás — tervei szerint — a mai ..kedves fiák” sorsa lett volna, felvonva a Pergő évek aranyorsójára. Befejezetlenül is befejezett ez a memoár, hiszen a kor lelkét szólaltatta meg benne hitelesen, varázsos erővel. Csak az opera záróakkordja maradhatott el, amely azonban nemcsak ebből, hanem az egész hatalmas Vár konyi-műből is kicseng, olyan erővel, ahogy kortársai közül is csak kevesek munkáiból szól hozzánk: az emberség, a szellem magasságából.

*

Első leveleiben (a 40-es évek elején) „kazinczys lelkendezéssel” biztatott, hogy írásaimat a Sorsunk-nak küldjem tovább, amely abban az időben túl volt már a premier izgalmán. Még Szombathelyen vitézkedtem az irodalom berkeiben, és az írott Kő (második „korszakát” élte a folyóirat) részére többször küldött írást: Kodolányi János, Illyés Gyula írói portréja mellett 1943 márciusában a „Szíriát oszlopainál” című hosszabb vitaírását közöltük. Apropót az adott a közlésre, hogy a Magyar Kultúra 1942. december 20-i számában dr. Bíró Bertalan hamis beállítású írást közölt a Szíriát oszlopai-ról. és ő nem akart saját folyóiratában, a Sorsunk-ban válaszolni rá. Az ő cikkének címe: Mítosz és Biblia. Nem szándékozom a vita lényegével foglalkozni, de érdemes kiemelni cikkének néhány bevezető mondatát, amely mélyen rávilágít Várkonyi egyéniségére, jellemére és emberi magatartására.

„Válaszomat — írja — teljes egészében közlöm, hogy az olvasó meggyőződhessen róla, mily fegyelmezett, tartózkodó, udvarias hangon adtam elő mondanivalómat. Ennek ellenére a Magyar Kultúra szerkesztője megokolás nélkül megtagadta kérelmemet; ezért egy pillanatig azon gondolkodtam, hogy olyan modorban felelek, aminőt a bírálat elbizakodott és gyanúsító hangja maga után vont. . . De ezen a téren nem kívánok kombattáns lenni, még kihívásra sem, s a támadó hadviselés minden előnyét átengedem azoknak, akik erre hivatottnak érzik magukat.”

Lovagias szavak, lovagias gesztus! Ilyen volt ő ellenfeleivel szemben is. Mindig felül tudott emelkedni a dolgok salakján: bajvívásaiban is megmaradt nemcsak az emberség írott, de íratlan szabályainál is. Az irodalom, az írás szent úgy volt nála, nem klikkérdekeket szolgált. Az írók háborújában — a népi-urbánus vitában is — mindig tárgyilagos tudott maradni. A Sorsunk íróasztalánál Csorba Győzővel sokszor megfigyeltük „irodalmi szempontjait”: az írás súlyát.

Irodalomtörténetében (Az újabb magyar irodalom) tudott különbséget tenni az üzleti siker és a művészi érték között. Vidéki „névtelen költők” így előznek meg „nagy neveket”, akiket az üzleti szimat, a művészi megalkuvás vagy a közönség ízlése emelt irodalmi életünk élére. Éppen ezért nem mellőzi az egyes klikkek, lapok, csoportok befolyásának, szerepének vizsgálatát. Irodalomtörténete — maga vallotta — „posztumus tudomány”, az író, a mű történelmi távlatból való vizsgálata. (A Magyar Irodalmi Lexikon szerkesztői negyedszázad után is sok megállapítását, adatát használták föl munkájukban.)

A szolgálat volt igazi eleme. Irodalomszervezői, szerkesztői munkája külön lapja lehet a Várkonyi-monográfia készítőjének. Ezt a munkát megkönnyíti majd önéletrajzi írásának megjelenése. Fischer Bélával, Lovász Pállal mozgatói voltak a Janus Pannonius Társaság ügyének: a dunántúli szellemi központ kialakításának. Az ő igazi területe azonban a Sorsunk, a 40-es évek legjobb vidéki

231