Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 3. szám - Balogh Elemér: Békacomb zellersalátával (elbeszélés)

— Hát majonézzel, kérem szépen, mi is azzal tálaltuk ugyebár.

— Mert nem értenek hozzá! — legyintett nem elég jól palástolt ingerültséggel az elnökhelyettes.

A pici ember várakozóan nézett rá, hogy akkor tessék megmondani, hogy mivel, majd én bólogatok rá, ne tessék félni.

Az meg mondta is már:

— Zellersalátával! Nincs igazam?

Annyira váratlanul érhette a főnököt ez a zellersaláta, hogy bár lélekben fölkészült arra, hogy mindenre igent mond, most önkéntelenül is kicsúszott a száján:

— Nem, kérem, azt én még soha nem hallottam.

De abban a pillanatban, amint kimondta, már szívta is volna vissza, csakhogy késő volt.

— Íme, a mi szakembereink.

Aztán újra határozottá vált, amikor a főnökhöz fordult:

— Beszéljenek a tények! Hozasson ide nekünk békacombot, majonézt, zellersalátát!

— Elfogyott már, kérem szépen — rémüldözött a kis köpcös —, majonézünk még talán akad, de zellersalátánk nem is volt. Honnan kerítsek én most zellersalátát?

— Azt már magának kell tudnia, maga a szakember — mondta mosolyogva az elnökhelyettes, aztán látva, hogy a főnök még mindig ott tördeli a kezét tanácstalanul, fölemelkedett egy kicsit a székéről, végigmérte az emberkét, és szinte suttogva még ennyit mondott: — Futás! Zellersalátát!

Benne voltunk már jócskán az éjszakában, és éppen eleget ittunk már ahhoz, hogy jó kis heccnek fogjuk föl ezt az egészet. A terem jórészt már kiürült, a vendégek többsége elment, csak a mi asztalunk körül tartott a zsivaj- gás. Valaki tántorogva fölállt, énekelni kezdett, én szívesen hazamentem volna már, de éreztem, hogy az estének nincs még vége.

Egy fél óra sem telt el, s az asztalon volt a békacomb, a majonéz — és a zellersaláta is. Hogy honnan sikerült előteremtenie a főnöknek, máig sem tudom, mindenesetre előteremtette.

Amikor megláttam a békát engem újra elfogott az émelygés, és valószínűleg a többieket is, mert nemigen vállalkozott senki a döntőbírói szerepre. Persze elnökhelyettesünk nem is úgy gondolta, hogy mi döntjük el a kérdést. Egy széket hozatott az övé és az enyém közé, és hellyel kínálta a főnököt. A főnök hosszas szabadkozás után leült, majd székéről föl-fölemelkedve és többször is körben meghajolva bemutatkozott:

— Dózsa Tibor, tisztelettel... Dózsa Tibor, tisztelettel... Dózsa Tibor tisztelettel. ..

Az elnökhelyettes elnézést kérőén megveregette a vállát, és fölszólította, hogy kóstolja meg a békacombot. Külön majonézzel, és külön zellersalátával,

Dózsa Tibor készséggel megkóstolta, és ugyancsak készséggel elismerte, hogy zellersalátával bizony sokkal jobb.

— Hogy is mondta az elnökhelyettes elvtárs? Hogy ez hozza ki azt az igazi jó pikáns ízét. Hát ez. Mondhatom, hogy ez.

És már állt is volna föl, hogy ő nem zavarkodik tovább, érezzük csak jól magunkat, de az elnökhelyettes megszólította:

— Hogy is hívják magát? Dózsa? Hát ez jó.

— Igenis, tisztelettel. Dózsa. De nem György, hanem Tibor.

216