Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 3. szám - Balogh Elemér: Békacomb zellersalátával (elbeszélés)

oersze az ő vendége voltam, honnan is lett volna nekem akkor még pénzem konyakra, de bármennyire bizonygattam is igazamat, ő kapásból és fölényesen cáfolt. Jó ismerősökként, már-már barátokként váltunk el akkor egymástól, mindössze annyit ígértetett meg velem, hogy kísérletképpen megírok egy televíziós filmnovellát is.

Hosszú ideig nem találkoztunk ez után a beszélgetés után, de néhány év múlva, amikor első verseskönyvem megjelent, postán küldtem neki is egy tiszteletpéldányt. Minden hátsó gondolat nélkül persze, csupán demonstrálni akartam, emlékeztetve őt erre a folyosói vitánkra, hogy álláspontom változatlan, azt tartom, hogy a költészetnek igenis van értelme, én legalábbis kitartok korábbi meggyőződésem mellett.

Táviratot kaptam tőle válaszul. Nem udvarias köszönet volt benne, hanem számonkérés: „Ees mi lesz az igéért filmnovellaaval?”

A novellát, inkább csak azért, hogy ígéretemet teljesítsem, megírtam. Film lett belőle. Azután egyre több novellát írtam, és egyre kevesebb verset. Talán mondanom sem kell, hogy nem a verseim révén váltam népszerűvé.

De hogy miképpen kerül ide a békacomb?

Azt is elmondom.

Legutóbbi közös tévéfilmünket bemutatták egy vidéki városban, nemzetközi filmfesztiválon. A film rendezői díjat kapott, s a díjat természetesen Árpád vette át, de a fesztivál záró fogadására meghívtak engem is.

Szívesen veszek részt mindenféle rendezvényen, hiszen szeretek új embereket megismerni, új arcokat, új karaktereket — ebből élek. Most valahogy mégsem volt kedvem elmenni. Lusta is voltam, nem is éreztem magamat valami jól, meg egy kicsit bántott is a dolog, hogy miért csak a rendező kap díjat ezért a filmért, holott az legalább annyira az én szellemem szüleménye, mint az övé. Nem jelentettem be, hogy nem megyek, egyszerűen otthon maradtam.

Olvastam éppen, kényelmesen, mint máskor szoktam, ha nincs jobb dolgom, amikor csöngött a telefon:

— Mi az? Te otthon vagy még?

Deutsch Árpád beszélt.

— Itthon is maradok — mondtam határozottan.

— Azt nem lehet — felelte, és letette a kagylót.

Tíz perc múlva beállított.

—• Öltözz gyorsan, lent vár a taxi.

— Nem öltözöm, nincs kedvem.

— Akkor így jössz.

Tüntetőén végignéztem vasalatlan jersey-nadrágomon, elég régen mosott fehér pulóveremen, hogy ő is lássa: határozottan lompos vagyok •—• és ékelődni próbáltam.-— Ez egy ünnepi alkalom, öregem. Fogadás a díjazottak számára.

— Szóval innen fúj a szél. Most meg vagy sértve, mi?

Leszerelt. El kellett mennem, hogy megmutassam: egyáltalán nem vagyok megsértve. Átöltözni azonban nem voltam hajlandó. Beültünk a taxiba, Árpád szmokingban, elegánsan, én meg úgy, ahogy otthon olvastam, pulóverben.

A Vörös Csillag különtermébe, a fogadás színhelyére, a portás talán be sem engedett volna, ha nem Árpád tuszkol maga előtt. Így is gyanúsan nézett végig. Késtünk egy/ kicsit, s úgy látszik, eddig még rajtam kívül senki nem jött az enyémhez hasonló öltözékben.

213