Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 3. szám - Balogh Elemér: Békacomb zellersalátával (elbeszélés)
Észrevétlenül vegyültem el a nyüzsgésben, nem volt nehéz, hiszen egyébként meglehetősen jelentéktelen külsőm van. Ezzel persze egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy a lelkivilágom bezzeg annál választékosabb, hanem egyszerűen csak azt, hogy nincs semmi különös ismertetőjegyem, amitől feltűnővé válhattam volna — fülem-orrom normális nagyságú, arcom átlagosan szabályos, májfoltok, szemölcsök nem tarkítják bőrömet, hajamat is rendszeresen rövidre vágatom a fodrásszal, még csak bajuszt vagy szakállt se növesztettem. Árpád eltűnt mellőlem, valahova a terem közepére igyekezett, ahol valószínűleg a jelentősebb személyiségek tartózkodtak, én meg félreültem egy sarokasztalhoz, és szokásomhoz híven észrevétlenül a közelembe kerülő arcokat figyeltem. Nem sok eredménnyel. Az első érdekes figura az étteremfőnök volt. A tálcákat körbehordozó pincérfiúkat kísérte ez a vörös arcú, köpcös, nagy tokájú, de fürge kis emberke, szinte pattogva lépkedett mögöttük, és fekete gombszemének egy-egy villanásával adott ellentmondást nem tűrő utasításokat a fölszolgálóknak. — Az úr is a vendégekhez tartozik? — lépett oda az én asztalomhoz is, kifogástalan nyájassággal hajolva meg, mert ugye mégsem lehet azt tudni, hogy kit takar ez a gúnya, de a gyanakvás, hogy hát maga meg hogy kerül ide ilyen ágrólszakadtan. ott volt a szavak értelmében. Elnevettem magam zavarán, ő meg, biztos, ami biztos, tálaltatott nekem is a pincérekkel. Egy szavam sem lehet, ugyanúgy, mint másoknak. Tányéromat alaposan megpakolták húsokkal, salátákkal, mindenféle jóval. A kis ember, olyan udvariasan, már-már alázatosan, hogy az szinte bántó volt, meghajolt, és tovább vezényelte a kis csapatát a következő asztalhoz. Nem törődve semmi mással, nekiláttam az evésnek. Fölséges volt a libamáj piros kaviárral, a citromkarikával díszített fogas, a svéd gomba, de még az a néhány vékony szelet hideg debreceni disznósült is, ami valószínűleg csak azért került a többi delikát különlegesség közé, hogy valami a tősgyökeres magyar konyha ízeit is képviselje ezen a szakácsművészeti parádén. Volt azonban a tányéromon néhány olyan gusztusos húsdarabka is, amiről nem tudtam, hogy micsoda. Galambnak gondoltam, galambcombnak. Meg is ettem, és mondhatom, így utólag is, hogy remek volt. Jó ízű, határozottan. Csak akkor kezdtem émelyegni tőle, amikor kiderült, hogy békacombot ettem. Persze ez csak később derült ki. Árpád hamarosan gondoskodott róla, hogy bekapcsoljon engem is a társaságba. Mégpedig nem úgy, hogy engem hívott el félreeső kis asztalomtól, hanem úgy, hogy odahozatott még egy asztalt a pincérekkel a sarokba, karon fogva hozzám vezette a fesztivál védnökét, úgy emlékszem, valamilyen elnök- helyettes volt, bemutatott bennünket egymásnak, és beszélgetni kezdtünk. A néhány külföldi meghívott elég gyorsan eltűnt, hamarosan a mi asztalunk lett a központ, mások is odatelepedtek, jó hangulat alakult ki körülöttem, kezdtem hálás lenni Árpádnak, hogy erőnek erejével elhozott. Arra számítottam, hogy az elnökhelyettes is fönnakad lomposságomon, de semmit nem vettem észre rajta. Egy arcrándulásával sem árulta el, hogy talált volna rajtam valami kivetnivalót vagy megbotránkoztatót. Őszintén gratulált nekem is a filmhez, látta a televízióban ezt is, a többi filmemet is, nagyon szereti a televíziót, mondta, jóformán ez az egyetlen szórakozása, egy kis kikapcsolódás abból az idegtépő légkörből, ami az ő munkahelyét körülveszi. — Képzelhetik az elvtársak, nem babaruhásdi ez, nagy tétért folyik a küzdelem. 214
