Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 2. szám - SZEMLE - Paku Imre: Szilágyi Ferenc: Csokonai dunántúli tájszógyűjtése
ez alapon illeszti bele a nagy egészbe, Csokonai alkotó tevékenységének rendszerességébe, elvi, esztétikai, izléstörténeti következetességébe. Egyébként Csokonai „anyai édes nyelv”-nek mondta nyelvünket, értekezést írt róla, verselési alkalmazkodó képességét az elsők között bizonyította és gyakorlatával igazolta. A meglehetősen burjánzó idegen hatások, mesterkedő nyelvi fogások ellenében állította és bizonyította, hogy magyar nyelven is lehet és kell megfelelő erővel, kívánt mélységgel és gondűző játékossággal költeni, írni. A tájszók jelentőségét az elsők között hangoztatta; népnyelvi elemeket szülőföldjén és Dunántúlon szedte föl. Szilágyi Ferenc alapvető munkája két nagyobb fejezetben foglalkozik Csokonai dunántúli tájszó-készletével: az első részekben a voltaképpeni tájszógyűjtés, szótárírás jelentőségét méltatja, ahogy az Csokonai idejében jelentkezett. A költő hagyatékában megmaradt egy somogyi tájszójegyzék eredeti kézirata, ez önmagában kisterjedelmű, mindössze 45 szót közöl, s mindegyiknek melléje írja (tisztántúli, tehát) anyanyelvi megfelelőjét is. Szilágyi Ferenc alakjukat, jelentésüket és valódi tájszói jellegüket állapítja meg elsősorban, továbbá egykorú előfordulásukat, használatukat, főként Csokonai költészetében való szereplésüket hely és idő szerint megnevezi. Egy másik — nagyobb — fejezetben Csokonai egész életművében előforduló dunántúli tájszókat elemezi hasonló alapossággal. Mindkét részben egy-egy tájszónak valóságos történetét írta meg, közli valamennyinek szótörténeti, szóföldrajzi, stilisztikai, jelentéstani, esztétikai, versforma-teremtő szerepét. Mintaszerű fejtegetéseit bőséges idézetek kísérik, ezek megannyi érvként bizonyítják szerzőnk sokrétűen megalapozott szempontjait. A dunántúli tájszók egyidejű használatát a legtöbb esetben nyomon követi Csokonai kortársainak műveiben, továbbá az utána következő költők gyakorlatában -— szinte a maiakéig. Csokonai kiváló nyelvérzékét bizonyítja: legtöbb tájszava ma is élő tagja nyelvünknek, az elavultak aránya elenyésző, jelentésváltozatuk sem különösebben feltűnő. Szilágyi tehát ezek szerint valamennyi tájnyelvi mozzanatot mérlegelt Csokonai nyelvében, nézőpontjai pedig műve nagyszerűségét bizonyítják, magasra minősítik. Ehelyütt még meg kell említeni, hogy a bevezető fejezetekben behatóan tárgyalja Csokonai nyelvészeti törekvéseit, említett kapcsolatát a néphagyománnyal, méltatja az anyanyelvről írt értekezését, szótári anyaggyűjtését, figyelmét és kapcsolatát a természetes nyelvalakulással, illetve a mesterséges nyelvalakítással kapcsolatban. Szilágyi tanulmánya — néhány elnagyolt, hosszadalmas részlete ellenére — nemcsak kiemelkedő tudományos teljesítmény, hanem ilyen mivoltában mintája és ösztönzője lehet hasonló kutatásoknak. Amit csaknem félszázada Horváth János összegezett Csokonai nyelvéről, illetve inkább csak érzékeltetett, mindazt Szilágyi Ferenc bőséges adaléktárral igazolta. Horváth akkor ezt írta: „Költői nyelve. . . nemcsak irodalmi régiséget, hanem az élő népnyelvet is kiaknázta s nyelvének válogatott, ízes, színes népiessége, íorrászamata az. mely legirodalmibb műfajaiban is annyi otthonos költőiséggel hatott”. — Szilágyi Ferenc nyelvjárástani érvek, tények seregével bizonyította: Csokonai költészetének nyelvi-formai, stilisztikai, jelentéstani egyediségét elsősorban a tájnyelv elemei sokrétű alkalmazásának köszönhette. (Akadémiai Kiadó, 1974). PAKU IMRE 184
