Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 2. szám - TANULMÁNY - Laczkó András: Takáts és Weöres egymás első kötetéről

Kollwitz például soha meg nem vált alkotói módszerétől és művészi hitvallásától, s ahogy Sadr, Geraszimov vagy Dejneka sem fordított hátat régebbi önmagának az egyébként zseniális és a maga nemében rendkívüli Picasso (s a többi „formabontó”) hatására, úgy Ék is rendíthetetlen maradt egykori hitében, nem változtatott ars poeticáján.

Hű maradt mindvégig a 19-es indulóhoz.

Hitler hatalomra jutása után menekülnie kellett Berlinből. A forradalmár művésznek a győztes forradalom hazája, a Szovjetunió adott otthont és lehetőséget az alkotásra. A harmincas évek hősi erőfeszítéseit, az első ötéves tervek megvalósításáért indított gigantikus méretű építőmunka sikereit közvetlen közelről látta és élte át. Az e korszakban készült rajzok, festmények munkásasz- szonyok, bányászok arcvonásait, a Donyec medence látványát örökítik meg. Ekkor készülnek híres párttörténeti jellegű képei, köztük a zimmerwaldi konferenciát felelevenítő szénrajz (1939) is. Ezen a népszerű és közismert grafikán Lenint ábrázolja, amint nehéz szópárbajban megvédi a bolsevikok álláspontját a megalkuvókkal szemben. A történelmi jelentőségű esemény (1915) sok szocialista művészt megihletett, köztük Ék Sándoré az érdem, hogy az egyik legjobb, leghitelesebb pillanatkép az ő műhelyéből került ki a zimmerwaldi vitáról.

A második világháború ismét fegyverbe szólította a harcos, a soha meg nem alkuvó művészt, a szovjet hadsereg soraiban küzdötte végig a Nagy Honvédő Háború csatáit, s bár plakátjai mindenütt megelőzték, ő maga az elsők közt sietett Budapestre, hogy részt vállaljon a magyar képzőművészet talpra- állításában. Plakátjaival, grafikáival (Gyökerestől tépi a reakciót a Magyar Kommunista Párt!, 1945., Felszabadítás, 1950. stb.) akkor is az első sorokban küzdött, később pedig, a békésebb korszak beköszöntővel mint a grafikai tanszék vezetője a képzőművészeti főiskolán türelemmel és megértéssel nevelte az ifjú magyar grafikus nemzedéket. Művészetpedagógiája, művészeti vitaírásai szervesen kiegészítik alkotói munkásságát, amely az utóbbi esztendőkben is újabb és újabb színekkel gyarapodott. Történelmi tablói mellé (közülük a Triptichon a legkiemelkedőbb, különösen a Petőfi és Bem a nagyszebeni csatában, 1953) finom színekben pompázó csendéletek (Virágok vázában, 1960), kitűnően szerkesztett, hangulatos tájképek (Magányos fa, 1954), emberközelséget sugárzó portrék (Olvasó nő, 1957) sorakoznak. Ezek előfutárai természetesen már a moszkvai évek gazdag termésében feltűnnek, amikor oroszországi tájakat, otthonukból kitelepített, fasiszták elől menekülő családokat (Evakuált kislány, 1940) vagy később otthonukba hazatérőket örökített meg.

Történelmi tudósító volt ő a maga képzőművészeti munkásságával, történelmi viharokban és világtörténelmi változásokban gazdag évszázadunk elzúgott évtizedeiben. Szerény és következetes, tanulnivágyó, és példával, szóval mindenkit oktató. Példa a nemzetköziség fogalmának művészeti megvalósítására (egyaránt vállalja a magyar, az NDK, a szovjet képzőművészet) s a folytonos megújulás készségére.

Nem utánzókat nevelt, nem várta el, hogy stílusát, grafikai megoldásait, fényképszerűén pontos, a legapróbb részletig kidolgozott portréit másolják (Marx, Engels, Lenin képei ebben a felfogásban szinte utolérhetetlenek), hanem azt, hogy az ügy iránt, a munkásosztály szolgálatában kövessék a fiatalok. Ez utóbbiban nem ismert megalkuvást.

Emberi és művészi portréjának e legmarkánsabb vonását sem az átmeneti kudarcok, sem kényszerű megtorpanás nem tudták gyengíteni. Jeléül erős, határozott egyéniségének.

184