Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 1. szám - G. Komoróczy Emőke: A korszerű ember: A művelt szakmunkás
konyhai gőzbe s a háztartási gondokba nyakig merülni, hogy igenis jut idejéből is, a pénzéből is arra, hogy kiszabaduljon a lélek a hétköznapok egyhangúságából. Így töprengett folyton, de nem mert ellenvetést tenni. Annyira távolinak érezte, annyira idegennek társai gondolkodásmódját, életfelfogását, nem merte a maga véleményét nyilvánítani. A többiek különcnek, „nagyzolónak” tartották — s ő várta az alkalmat, hogy megszökhessen tőlük. Nem kellett soká várnia. Főnökei észrevették eszességét, az átlagosnál elevenebb gondolkodásmódját, tehetséges, újat akaró nyugtalanságát. Különböző felsőfokú szakmai továbbképző tanfolyamokat végzett, különbözeti vizsgát tett — s „kiemelték”. Már nem munkás: már vezető. Szorongó érzés fogja el, ha a munkapad mellett töltött 3—4 évre gondol, s megborzong, ha szó esik a munkásművelődésről. Szemére lehet-e hányni mindezt? Most félezer forinttal több a fizetése, modernebbül élhet, megvalósíthatja azt, amire szűkösebb keresetéből csak távoli tervként futotta ... Olykor mégis elfogja a nyomasztó érzés: ő munkásnak készült, szakmunkásként szeretett volna boldogulni, s nagyobb elméleti tudásával segíteni a többieknek is, hogy egyre korszerűbben, magasabb szinten végezhessék munkájukat. Dehát a többieknek nem kellett az ő segítsége, sőt fölöslegesnek, „okoskodónak” tartották. Most pedig független ember, a munkakör, amelyet betölt, nagyobb önállósággal jár, kevés ember szólhat bele a dolgaiba. Hát nem kényelmesebb így az élete? És a családjáé is, hisz így megszabadult a három műszak nehézségeitől! Valami ott bent mégis sajog: ő azt szerette volna, ha a többiek is megértik, hogy lehet értelmesebben élni, tartalmasabban, bensőleg gazdagabban, ugyanakkor a munkáját is jól, sőt még talán jobban végezheti az ember. De a többiek csak úgy hajlandók élni, ahogy megszokták: „az asszony verve jó, s a gyereknek kuss az asztaltól, a szótól” — elve szerint. Nehéz az élet, nem tudni, mikor mire jó a modernség. Sokszor talán csak arra, hogy az ember ne érezze jól magát a többiek között?! De hát akkor minek? Minek töri magát az ember, minek éljen „értelmesen”, ahogy az iskolában tanulta, ha az ő tudására senki nem kíváncsi, ha mindez csak arra jó, hogy a többiek gúnyolódásának céltáblája legyen? ... Nem egyszerűbb a többieknek, akik leteszik a nyolcórai meló után a szerszámot, elmennek egy-két fröccsre a haverokkal a sarki kocsmába — s azután? Hazamegy, és ha otthon nincs valami rendjén, megveri az asszonyt, a gyereket, és nem viaskodik, emészti magát azon, hogyan is éljen, hogyan mehetnének jobban a dolgok, hanem szundít egyet reggelig. Reggel aztán kezdődik minden elölről... Nem úgy, mint neki... Akinek minden nap új tervek, új feladatok járnak az eszében, mindig másképp s jobban akarja végezni a munkáját, mindig új ötletei vannak a családjával kapcsolatban. Vinni akarja előre az életét, mások számára is szebbé, színesebbé tenni... De ha a többiek nem akarják? Az ő tervei, álmai a többieknek nem kellenek. Vajon csakugyan nem kellenek? Vagy csak S. Z. volt türelmetlen? Talán túl hamar feladta a harcot?! ... És ha a munkahelyi vezetés úgy támogatta volna S. Z.-t, hogy ő a munkahelyén maradhasson, ugyanakkor a többiek szemében az ő életformájának fokozottabb tekintélye legyen? Ha S. Z. segítséget kapott volna ahhoz, hogy bebizonyíthassa: a korszerű szakmunkásnak olyannak kell lennie, amilyen ő: s a többieknek is inkább az ő példáját kellene életvezetésükben fokozatosan követ- niök! 8
