Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 1. szám - G. Komoróczy Emőke: A korszerű ember: A művelt szakmunkás
munkásról. Máris jóval nagyobb lehetne munkahelyi szerepük, hatásuk környezetükre, ha az üzemi vezetéstől több támogatást kapnának. Ha ők lehetnének a hangadók s vihetnék-sodorhatnák a többieket is magukkal. Azonban mindaddig, amíg az ő munkahelyi tekintélyük a legcsekélyebb, amíg „fölöslegesnek” tartják a többiek, hogy őhozzájuk hasonlóan színházba, moziba járjanak, kiránduljanak, olvassanak, mozgékonyabban és a világ dolgai iránt érdeklődőbben éljenek — addig csak az ellenpélda lehet ragadós. Hisz az átlagos ember így gondolkodik: „Csak nem hívom ki a főnököm neheztelését azért, hogy tanulhassak?” vagy „Minek tanulni, minek színházba járni — minek művelődni —, úgysem jó ez semmire. Nekem meg mi szükségem rá? Megvan a pénzem, ruhám, betevő falatom, rendesen elvégzem a munkám, a főnökeim úgyis becsülnek, hát akkor minek törjem magam?” Kordivattá, tendenciává a művelődés csakis akkor válhat, ha középponti jelentőségűvé emeljük szerepét, ha minden egyes embernek azt kell éreznie: tel- jé'sértékű, társadalmilag hasznos csak úgy lehet, ha lépést tart a korral, a kor új és újabb követelményeivel. Ha érti, mi történik körülötte, hogyan változik a világ, hogyan alakulnak az emberi viszonylatok, ha mindenkor el tudja helyezni önmagát is a változó világban. Ha nem beszűkült szemmel, irigyen tekint a jövőre s az utána jövőkre, ezeknek mennyivel könnyebb, mint nekem volt —, hanem tisztában van vele, hogy a társadalmi fejlődés hosszú folyamat, amelyhez minden nemzedék hozzáadja a magáét, a legjobb tudását, emberi erejét, s így lépnek mind magasabb lépcsőfokra az egymást váltó generációk: kapnak is sokat, de nekik is kell adniok. Nemcsak munkában: tudásban, emberi értékekben is. Három életformát, három emberi döntést mutatnék be, úgy hiszem, ki-ki levonhatja belőle mind emberileg, mind társadalmilag a tanulságot. I. Az egyik fiatal szakmunkás, S. Z., a villanyszerelő szakközépiskola padjaiból került a műhelybe. Társai sokat és sokáig élcelődtek vele: „Ne vágj fel, pajtás, az érettségidre ... Mit tudsz te a szakmáról? Heti két alkalommal beszagoltál az üzembe, aztán tömted a fejedet az iskolapadban. Nem elmélet kell ide öcsikém, hanem szaktudás. Az igazi munkás abból lesz, aki itt nő fel közöttünk, az üzemben, itt sajátítja el a munkafogásokat, megtanul úgy gondolkodni, ahogy az me- lóshoz illik, s nem holmi szórakozásokon, színházon meg kulturális munkán jár az esze! Oda csak a naplopók járnak, akik a család terhétől meg a rendes melótól akarnak szabadulni...” stb., stb. így a végtelenségig. A fiatalember rosz- szul érezte magát, izzadt, lesunyta a fejét, nem mert szólni. .. Hiszen neki is van családja ... Ö csakugyan lump, semmirevaló lenne, azért mert a feleségével minden hónapban eljár színházba, könyveket is vásárolnak, s a gyereket (mert még kicsi) a nagymamára bízzák, míg ők kirándulni mennek? Hát üljenek mindig otthon? Törjenek bele a hétköznapokba? Hiszen ha a gyerek nagyobbacska lesz, őt is viszik majd magukkal, s akkor is igyekezni fognak mozgékonyabban élni. A gyerek látja majd a hasznát... Talán nem lesznek neki olyan nyomasztóan unalmasak a vasárnapok és ünnepnapok, talán nem érzi majd annyira „állóvíznek” az életet, mint ők érezték sokszor a mindig egyforma napokat. S megszokja a gyerek azt is, hogy nemcsak robot van, színesebben, gazdagabban, vidámabban is lehet élni. Hogy nem kell mindig az anyának se a 7
