Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 2. szám - Sobor Antal: Az öregember útrakel (elbeszélés)

szárt, számontart minden zökkenőt, árkot, kitérőt, fát; jól akar hajtani, hogy a fiatalasszony is örömét lelje benne. Ügyel, hogy a szán simán járjon, meg ne döceenjen. Meg-meglesi oldalt, könnyedén hajlik-e asszonya dereka, nem billen-e a válla. Az asszony is figyelmes tekintettel nézi az utat, a hullámzó testű lovakat; pillantást vet az urára, mosolyog rá. Hidegtől csípett, szép piros arcán titkos mosoly suhan át. Mindjárt fordítja is oldalt a fejét, elnéz messzire, majd behunyja a szemét, mintha belülről is látni akarná ezt a röpülő mezőt. . .

Fölgyógyult lassan, de már semmi sem maradt körülötte a régi. Lefogyott, megtört, fáradékonnyá vált, hajlottabban és lassabban járt, nehezére esett a lélegzés. Alighogy kikelt az ágyból, két fájós fogát ki kellett huzatni, emiatt enni sem tudott rendesen. De mégsem ezek jelentették a változást, hanem a nyugtalansága. Éjszakái álmatlanok lettek, nappal pedig nem találta a helyét. Folyvást az járt a fejében, hogy meghalhatott volna. S hogy mégsem jött el az ideje, túlélte a betegséget, ezt tudomásul vette, de a halál közelségétől már nem szabadulhatott. Számolnia kell vele, hogy bármikor, gyorsan bekövetkezhet a halála, egyik óráról a másikra előadhatja magát. Ezt is higgadtan tudomásul vette. Nem a halál nyugtalanította, hanem a halála körülményei.

Figyelme egyre jobban elterelődött közvetlen környezetéről, a mindennapos apró gondjairól, amelyekre pedig annyi gonddal ügyelt, amióta eljött hazulról. Ügy érezte, többé nem az életéről kell gondoskodnia, hanem a haláláról Arra vigyázott már a ház eladásakor, hogy a temetkezési költségeket megtakarítsa, félretegye. A nyugdíját a leányának adja, mert nem akar életében a terhűkre lenni. De halálában még inkább mentesíteni akarja őket a gondtól.

És éppen itt van a bökkenő. Egyre azon töprengett, hogy itt hal meg a leányáék nyakán, ebben a városi lakásban. Micsoda módja van itt a halálnak? Egyszer hallotta, hogy a házban meghalt egy öregasszony, a liftben beszéltek róla a lakók. Azt beszélték, hogy a hozzátartozói rémülten szaladtak ide-oda, a szomszédokhoz, mert a menye ideges, ott a kisgyerek, nem maradhatnak éjszakára. . . Mégis, egy halottal együtt ebben a szűk lakásban! — mondogatták a liftben. Aztán valaki legyintett: legyenek egészen nyugodtak, már telefonáltak, a halottat még ma elviszik a lakásból.

Az öregember azon törte a fejét, hogy hova viszik a halottat. Hova telefonál majd a veje? Egyáltalán hol van itt a temető? Ezt sohasem érdeklődte meg. Ha ebben a beton-iiveg házban meghal valaki, csak telefonálni kell, és elviszik. Elvitetik a hozzátartozók. Otthon a halottat annak rendje és módja szerint fölravatalozzák, vendégek jönnek hozzá, a rokonok, ismerősök, virrasztók, siratok. A házból temetik el. A rokon férfiak, a barátok, szomszédok ásta sírba engedik. Mindenki, mindenki eljön a faluból.

Az öregember az ablakhoz állt, letekintett a zúgó, bolydult utcára. Elnézett távolabb, messze, a házak végtelen sokaságára. Hol van itt a temető? Hogyan temetik itt el az embert? Valahogyan itt is eltemetik, mert halott van. Ahol ennyien élnek, ott halnak is sokan.

Ezzel a temetői gondjával persze a fiataloknak nem hozakodott elő. Megkérdezhette volna, hogy merre találja a temetőt, s aztán el is mehetne, de mégsem említette meg. Restellt volna erről beszélni velük. Tudta azt is, hogy ők mindenből olyan nagy ügyet csinlának; nem akarta nyugtalanítani őket. Mint mindentől, ettől is idegesek lennének. A betegsége idején is akkora lázba jöttek, lótottak-futottak hőmérővel, recepttel, citrommal, borogatással; lábujjhegyen jártak, suttogtak, tévét se néztek, rádiót se hallgattak, pedig valami meccs is volt közben; szidták, pirongatták egymást, ha valamelyik zajt csa128