Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 2. szám - Sobor Antal: Az öregember útrakel (elbeszélés)

pott. Orvost hoztak, injekciót kértek. Egyszer a félig csukott ajtón át kihallgatta a beszélgetésüket; az orvost leültették a nagyszobában, kávét főztek neki, konyakkal kínálták. Eleinte a tüdőgyulladásról volt szó, a vírusokról, a sztrep- tomicinről, a priznicről, aztán az idegekre terelődött a szó, a kedélyről és a lélek bajairól beszélgettek. Az orvos megfontoltan beszélt a környezetüket változtató öregekről, akikre nagyon kell vigyázni. Sok, nagyon sok öreget lát az orvos a városban. Faluról elhozott, riadt kis öregeket. így mondta: riadt kis öregek. Állnak az ablakban — mondta az orvos —, és az utcára merednek. Vigyázni kell ezekre az ablakban álló, riadt tekintetű öregekre.

Az öregember nem hozta elő hát a temetőt, inkább úgy döntött, hogy maga néz utána. Egy napon el is indult. Régebben többször látott egy telepről való öregasszonyt, kezében öntözőkannával, rövid nyelű kapával. Ez temetőbe jár —• gondolta róla. Most aztán elhatározta, hogy a nyomába szegődik, utána megy, esetleg szóba is elegyedik vele. Leste, napokig várta a kapuban a kannás asz- szonyt. Aztán, hogy föltűnt egy délután, a nyomába eredt. De nem kísérhette sokáig, mert amint kiért a telepről a forgalmas útra, integetni kezdett az öregasszony. A túloldalon autó várta, kiszállt belőle egy nadrágos fiatal nő, átvette tőle a kannát és a kapát, beszálltak a kocsiba és elhajtottak. Az öregember nézett utánuk, azt gondolta, ez valami alkalmi fuvar, majd máskor újra gyalog megy a temetőbe. De másodszor is ez történt. A fiatal nő várta a túloldalon, az öregasszony beszállt a szép piros autóba, aztán elvesztek a nagy forgatagban.

Ezek után úgy döntött, kimegy a sarokra és érdeklődik. Némi tanakodás, válogatás után egy idős nőt szólított meg; kérte, igazítaná útba, merre van itt a temető. — Melyik? — kérdezte az asszony. Erre aztán nem tudott mit mondani. Pedig gondolhatta volna, hogy a városban több temető is van. Azt válaszolta, hogy a legközelebb eső temetőt keresi. Az asszony hosszasan magyarázott, mutogatott is hozzá. Az útbaigazítás nyomán megindult a temető felé, de nem talált oda. Ügy belegabalyodott az utcákba, a jobbra meg balra fordulásokba, hogy elbódult. Hirtelen vizelnie kellett, kapkodva keresett valami alkalmas helyet. Mellékutcákba fordult, de sehol nem mert megállni. Végül megpillantott egy ligetet, háromszor is körüljárta, amíg sikerült egy bokor mögött elintéznie a dolgát. Siettében levizelte a nadrágját, restelkedve rejtegette, meg kellett várnia, amíg megszárad. Ezután már nem talált vissza az útra, ahonnan jött, ismeretlen, széles, zajgó utcára bukkant. Zengett, dübörgőit körülötte a város, még nagyobb forgalmat látott, mint otthon a kapuból; kapkodva, rohanvást kereste az utat hazafelé, de ezt sem találta. Megfájdult a feje, a hátában hasogató nyilallást érzett, keserű köhögés fogta el, neki kellett támaszkodnia a falnak. És megtörtént vele a legrosszabb is: egyszeriben a veje toppant elébe.

— Maga mit keres itt, papa? — kérdezte sápadtan, gyámoltalan riadalommal.

—■ Én? A temetőbe akartam menni — csúszott ki a száján.

— A temetőbe? — képedt el a veje. — Hogyhogy a temetőbe?

Erre nemigen válaszolhatott, nem is szólt semmit, csak lehajtotta a fejét. A veje aggódva nézte; betuszkolta az autójába és hazavitte.

Este nagy családi tanácsot ültek fölötte.

— Mire jó ez, mondja meg! — faggatta a leánya.

— Ezt többet ne csinálja velünk, papa! — figyelmeztette a veje.

129