Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 2. szám - Sobor Antal: Az öregember útrakel (elbeszélés)
Néha el is merészkedett a kapuból, megnézegette a kirakatokat, kiment a sarokra, megbámulta a középen dobogón álló rendőrt, aki örökké mozgott, forgott, a kezei úgy jártak, mint a motolla. De egy napon eltűnt a rendőr, lámpák irányították a sarok forgalmát; ez is tetszett az öregembernek, megcsodálta a rendet, a zöldre meglóduló, a pirosra megtorpanó tömeget. A zebra is elmulattatta, okos találmánynak tartotta ebben a nekivadult forgatagban. — Csak ne nagyon járkáljon el, papa — mondta a veje. amikor eldicsekedett a délutáni útjaival. — Lehetőleg a telepről ne menjen ki, mert még utóbb elbódul, aztán megvan a baj. Ö csak mosolygott ezen a beszéden; miért bódulna el, azért van a szája, hogy megérdeklődje, hol, merre jár, ha tényleg beleveszne egyszer a sűrűjébe. De hát nem szeretett vitatkozni a vejével, szó nélkül hagyta ezt az intését is. A leánya persze rázendített: — Igazán nem kell magának az utcán kalézulni, papa! Találja föl itthon magát. Itt van ez a sokféle újság, a rádió, a televízió. Ha meg nézelődni akar, álljon oda az ablakhoz, de ha kedve tartja, vigyen ki széket a balkonra, ott levegőzhet is. Az esték voltak a legnehezebbek, azok mindig meggyötörték. Vacsora után a fiatalok tévéhez ülnek, s ha néhanapján az unokája be is jön hozzá a szobájába, soká nem maradhat, mert mindig akad tennivalója: az anyja kikérdezi a német szavakat, föl kell mondania a földrajzot, még gyakorolnia kell a csellón. De ha nem is maradt a gyereknek leckéje, akkor is hamarosan kiabál érte, hogy gyerünk fürödni, és mars az ágyba, a gyereknek ki kell magát pihenni. A veje hívogatta néha tévét nézni. Kék sport-melegítőjében benyitott hozzá: — Na, gyöjjön, papa, nézze maga is a meccset! Olykor odaült, inkább csak a szíves meghívás kedvéért, de nem szerette nézni a tévét, megfájdult tőle a szeme. Minden rossz a betegségével kezdődött, aztán azokkal a temetői gondokkal. A tél végén tüdőgyulladást kapott, igen magasra szökött a láza; azt hitte, most kell meghalnia. Feküdt az ágyban, nézte a feje fölött a fehér mennyezetet, megmarkolta kétoldalt az ágy szélét, sóhajtott, mert arra gondolt, csakugyan eljött az ideje. A torkán forróság tört föl, égett a melle, zihált, kalimpált, valósággal dübörgött a szíve. Parázson feküdt, a szemét egyre a hófehér mennyezetre meresztette, mintha onnan várna segítséget. Mintha jeges hóra látna, közeledni érezte magához, úgy vélte, mindjárt megérinti. Emelte a fejét, a száját is nyújtotta feléje, hogy elérje a hideget. De visszahanyatlott, és égett, égett ott az ágyon. Máskor meg fázott. Nagy fehérség vette körül, jeges, metsző hideg borzongatta. Végül nvugodtabb napok következtek, csönd volt körülötte és valami foszló látomás, fehér félálom. Havas mezőben jártak, jól fölöltöztek hozzá. Csilingelő szán röpítette őket. Ez akkor volt, amikor a feleségét hozta haza a szomszéd faluból. Télen volt a lakodalmuk, a másnapján ültek szánra. Fényes-fekete kancák röpítik a könnyű szánkót. Szaporán kapkodják karcsú bokájukat, verik, porozzák a havat. Fújnak, horkannak, emelik fejüket a magasba; sörényük gazdag hullámzásán, nyakuk hajlásán fordul, billen a táj. Rézcsengőt ráznak, szerszámot csörgetnek, habosra rágják a zabla vasát. Hatalmas hidegben csilingel velük a havas táj. Az erdő alján út szökik meg, a hóban csapás, tart a hosszú mezőn át. Fogatuk elválik az erdőtől, a csengő hangja száll, visszaverődik a hajlatokban, ligetek szegélyén, dombok alján. Egyenes derékkal ülnek a féderes ülésen. A csapást fürkészi, méri; feszesen tartja a gyeplő127
