Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 2. szám - Farkas Imre: Mályvás a folyón túl (elbeszélés)

elveszítettük volna kapcsolatunkat a világgal. Az ágak és a fiatal, leveles tölgyek sudara meghajlott a teher alatt. A nyiladékon bokáig ért a hó.

Hamar végeztünk az átvétellel. Harminc űrméter gyérítési tűzifa és talán hetven kéve rőzse sorakozott a nyiladék mellett. Ennyi maradt tavaszra az őszi termelésből. Sándor azt ajánlotta, menjünk el a jövő heti munkám helyére. „Nem árt, ha tájékozódsz.” Amíg arról beszélt, hogy a sarj eredetű kőrisesben jórészt csak tűzifára és bognárfára számíthatok, és hogy a tüsköt is fel kell majd hasogattatni az emberekkel, táguló orrlikkal, rettenetes nagy jóérzéssel lépkedtem mellette a friss hótól illatozó, széles nyiladékon.

Egy kicsit elgondolkoztam, amikor Lovasi arról kezdett beszélni, hogy nem a műszaki feladatok adják a munka nehezét, hanem az emberek. Azok, akik úgy gondolkodnak, hogy miénk az erdő.

— Nem így van, Sándor? — először szólítottam a keresztnevén. Megállt, hosszan nézett a szemembe, és egy kicsit elkomolyodott.

— Nézd, János! Én még csak kezdő kommunista vagyok, de annyit már megtanultam, hogy azért, mert néha nem így látszik, mégiscsak így van. Ök nem értik még, hogy a mályvási erdő miért nem a dani-majori, a sivó-tanyai vagy a sárföldi favágóké. Pedig itt arról van szó, hogy nem csak az övék. Nem lesz könnyű dolgunk, azért is vártalak nagyon. Varjútól és Kosától nem sokat remélhetünk. Eleinte semmiképpen. És majd még azt is meg kellene értetni az emberekkel — Dani-majort szántam neked —, hogy hiába hordják tele az udvarukat fával, hiába dolgoznak annyit, hogy beleszakadnak, ha.. . De erről korai még beszélni. Menjünk.

— Elállt a hó — mondtam csendes jóérzéssel. Örültem, hogy a bizalmába fogadott Lovasi.

— Ilyenkor már csak ijesztget. Meglegyinti a tavaszi szél, s elmegy néhány nap alatt. Meglátod, nem rontja meg a munkát.

— Milyen vadra számíthat itt az ember? — kérdeztem.

— Kesziben néhány dámra. Négy tehén, három borjú és két lapátos. Gyengék. Nem is tudom, mikor érjük meg, hogy újra olyan bika essék, mint amilyet a lakásomnál láttál. Sólymosban inkább nyúl tanyázik; Péter erdei még fiatalok. Dúkerékben elég szépen találni őzet. És persze ragadozók. Róka, menyét, ölyv, héja, karvaly. ..

Hanem — állt meg gyorsan —, tudod, hogy mi a legnemesebb vadunk? Oda nézz! — mutatott két, egymást meglehetősen nagy távolságra követő, kékes- fekete madár után. — Két pár hollónk is van.

Szája elé kapta a kezét:

— Ár.. . — Ár. ..

— Ár.. . — Ár. .. — hallatszott távolról a rekedt válasz.

— Nehogy majd rájuk lőj! — váltott a nevetésről komolyra. — Védettek. Megismered őket könnyen. Nagyobbak és lomhábbak a vetési varjúnál. Aztán meg, hiszen hallottad, fogadják a köszöntést.

Mire a dámtrófeával ékesített mályvási kúriát újra megláttuk, gyönyörűen kisütött a nap, s gyenge szél kerekedett. A rózsaszínű ház égni látszott az örökzöld tuják és a havas rét foglalatában, ablakai tündökölve szórták a ráeső sugarakat. A hajladozó fákról potyogni kezdett a fennakadt hó. A felülről mind alább hulló teher mozgásba hozta az ágakat, újabb és újabb hórögöket sodort magával. A súlytól megszabadult, felcsapódó rugalmas gallyak újabb hóömlést indítottak el. Labdáztak az ágak a fehér rögökkel. Fel120