Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 2. szám - Farkas Imre: Mályvás a folyón túl (elbeszélés)

dobták. Szétfröccsentették. Millió szikrára szórták. Különös, lentről induló, facsúcsig felporzó hóvihar tombolt körülöttünk, majd látomás utáni nehéz csend szakadt ránk.

Öt évig várhattam az újabb szólásra. Voltam én ezalatt kiskanász, bojtár, pályamunkás, részesarató, cséplőrészes — az utóbbiról máig őrzöm a munkakönyvemet —, és a nagyobb vállalkozások szüneteit kitöltő, földmíves-napszá- mos. A napi 12, nyáron 16—18 órás fizikai munka keserveit ma felemlegetni önsajnáltatás lenne. Ha valaki nem élte át azt az állapotot, amikor késő este, a mezsgye irányából négykézláb mászik be az udvarukra, mert járni már nem tud a fáradtságtól, ha nem borogatta éjszakánként meleg vizeletébe áztatott ronggyal húsig kirepedezett ujjhegyű kezét, csak mosolyog az ilyen „agyrémeken”. Rosta igazgató úr sem értette, miért ordítok akkorát a hírre, hogy tán-talán erdész még lehetne a János.

Mályváson Stanka bácsi válaszüzenete fogadott. „Az új erdészt várja a gátőrház.” Bizonyos lehetett a befogadásomban Lovasi, mert a levéllel együtt a hátizsákomat is előreküldte.

A hosszabb utat választva, a magas, kanyargó töltésen indultam a gátőrházhoz. Nem engedtem, hogy befogassanak, s elhárítottam, hogy elkísérjenek. Egyedül akartam lenni azzal a különös, egész testemet átjáró fájdalommal, amelyről akkor még nem tudtam, hogy a lélek fényreszökkenésével járó érzelmi vihar előjele.

„Egyenes út vezet a folyóig. Addig haladsz a töltésen, amíg el nem éred a zsilipet. Akkor balra, lent az erdő szélében, meglátod a gátőrházat. Téglaépület. Arról is megismered, hogy be van vezetve a telefon.”

A folyót mintha ekkorra kicserélték volna. Vize felzavarodott, megdagadt. Nem lépett még ki a medréből, de már az is ijesztő látványt nyújtott, amint örvényeket kavarva, iszonyú sebesen rohant a mélyben. Ágakat, oszlopokat, állatok tetemét sodorta magával, s a zúgása felhallatszott hozzám.

Sötétedett. Elgondolkozva haladtam az éles levegőben, egymagasságban a fák koronájával. Olyan érzés szorongatott, mintha sírnom is, nevetnem is kellene.

Átgondoltam a napomat. Lovasit első látásra megkedveltem, benne aligha csalódom. Az erdőgondnoktól nem vártam sok jót, de az a lehetőség sem rémített, hogy megkeseríti az életemet. Kosa András és Varjú Péter, meglehet, barátaim sosem lesznek, de valószínűleg ellenségeim sem. Az érzékenységükre majd vigyáznom kell. Szíjártó szomszéddal valahogy majd csak összeférünk. A halásszal barátságot kötök. Becsavarogjuk együtt a folyót. Felkeressük a haltanyákat, és ha a puskát megveszem, nyúlpaprikást főzünk a szigeten. A szőke lány már reggel mintha nekem kínálta volna magát. Jó leszek hozzá. Elképzeltem, milyen nehéz lehet ebben az erdővilágban az érett lányságot évszám elviselni.

De ekkor már nyitott szájjal zokogtam haladtomban. Nyeltem a meleg, sós könnyet ott fenn a magas töltésen, amelyet millió napon át hordtak össze apámhoz hasonló nyomorultak, hogy a házakat el ne vigye a víz, és nem is gondoltak rá, hogy egyszer majd a fiúk, az unokájuk, vagy a dédunokájuk úrként sétálgathat a tetején.

Nem íogadkoztam, nem esküdöztem én ott arra a csukott sorompóra dőlve, alattam a lámpavilágos téglaházzal, csak sajnáltam rettenetesen, hogy nincs,

121