Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 2. szám - Farkas Imre: Mályvás a folyón túl (elbeszélés)
— Dehogy rínak — szólt közbe Szíjártó. — Bízd azt te csak az erdész úrra. Megkérdeztem, merre vezet Mályvásra az út, s nekiindultam az ösvénynek. Középkorú akácerdőn át, ugyanilyen tölgyesen, amelyben elszórtan hagyásfák, afféle mohos tölgyszobrok állnak, és egy már javakorú vadkörtefáktól szeszélyesen megszállt réten át vezetett az út. Ha akácerdőből tölgyerdőbe lép, más világba jut az ember. Az akácok alatt csak bodza, család és még néhány, tavaszra elenyésző dudva terem. Az avar semmitérő a ritka lombozatú fák alatt. Inkább száras, törékeny gallyak botlató halmaza, mint igazi erdőalj. A tölgyes még így koratavasszal is barátibb. Erős törzsek között, határozott iramodású, de költői játékra is hajló ágak alatt lépdel az ember. Én már az akácosban fütyörésztem. Nem hangolt le a földes erdészház, az avas nádtető. Apai nagyapám béresnek született. Apám szolgának indult, és én is nádfödél alatt jöttem világra. Hirtelen sietős lett az utam. Csak dolgozhassam már! Nem bujkált bennem semmi szorongás. Sokan parancsoltak már addig nekem, és a kínlódásból is eléggé kijutott ahhoz, hogy úgy igazán, úgy belülről tudjam, mi az a munka. De mitől is tarthattam volna ebben az új, a korábbihoz képest madarak és fák ünnepének tűnő életemben. Cseréptetős, földszintes téglaépület, mellette kocsislakás, távolabb istállók, magtár, ólak, és egy hatalmas kukoricagóré a vadkörtefás réten —• ez volt Mályvás. Az iroda előtti téglás verandán tíz-tizenkét parasztember várakozott indulásra készen, feltarisznyázva. Néhányuknál fejszét, karikába csavart kétkezi fűrészt és dróthuzalt láttam. Mások baltát, ágfűrészt tartottak a kezükben vagy a hónuk alatt. A rózsaszínűre festett épület homlokzatát dámlapát díszítette. A nap, az esők és a fagyok eléggé kifehérítették már, de méreteivel tiszteletet parancsolt. Erős volt, széles, csipkés, szép ívelésű, mintha sas készült volna felrepülni, ahogy elnézte az ember. Gyors mozgású, zömök, barna, megnyerő arcú fiatal férfi jött ki az irodából pulóverben, még mielőtt kopoghattam volna. Két felkabátolt erdész követte. — Akkor indulhatnak is, emberek — fordult gyorsan a pulóveres férfi a fejszés csoporthoz. — A Feketerétre mennek gyéríteni. Csak a megjelölt fákat vághatják ki! A szerfáért meg a tűzifáért pénzt adunk, a rőzse feles. Hét centinél vastagabb ágat ne rakjanak a kévébe, mert úgyis kiszedetjük. Maguk, Gábor bácsi, elmennek abba a fiatalosba — mondta egy hajlott, vékony nyakú öregembernek a kisfűrészesek csoportjában —, ahol a leskunyhó volt. Ha befejezték a nyesést, szóljanak. Két kéve a maguké, egy a miénk. Amikor az emberek elvonultak, fordult csak hozzám a rendelkező erdész. — Tessék — lépett az irodaajtó felé. — Káplár János. — Lovasi Sándor — mondta jobbját nyújtva, s szabad kezével a vállamra ütött. — Te vagy az új kolléga! Igaz? Értesített az erdőgondnokság. Vetkőzz le •— noszogatott a fogas irányába, s futott az ajtóhoz. — András bácsi, Péter bácsi, jöjjenek csak ide! — kiáltotta, s máris jött vissza. — Szóval te vagy az? —■ nézett meg újra meg újra olyan kedvesen, hogy megindultságomat leplezve vigyorognom kellett — Mióta a vadászt, mert volt itt előtted egy vadász, menesztették, üresen áll Dúkerék. A kerületed. És a 116
