Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 2. szám - Farkas Imre: Mályvás a folyón túl (elbeszélés)
nálok én magamnak egy igazi meregetőt. Kőrisfa lesz az abroncsa, akácrúd a nyele. Hogy én azzal meg ne akasszam áradáskor, olyan nincs! Fönt álltunk már ekkor a töltés koronáján, s láthattam, hova is hozott a jósorsom. Hát hova, ha nem a paradicsomba! De legalábbis a tornácára. Előttünk vagy húsz méter mélységben az átlátszóan tisztavízű, gyors folyó. A jég már eltűnt, nagy ritkán hócsomót vitt a víz. A folyásirányt követve mindkét parton lombtalan fűzek, szil, mezei juhar és kőrisfácskák. Szépséges látvány volt a kékesszürke, a zöld, a vörösessárga és a fekete ágak kusza összevisszasága, ami dehogyis összevisszaság. Némelyik kökénybokron már ki is pattantak az első hófehér virágrügyek. Fentről, a játékszernek tűnő komptól balra, füstös gyárkémények nyúltak az égbe, mögöttük közepes nagyságú városias település házai, templomai látszottak. — Az ott a téglagyár — mondta Szíjártó. — Amott meg a város, mutatott a templomtornyok felé. — És itt senyvedünk mi, bökött a másik irányba, és utánafordult a kezének. Elsőnek a hosszú, nádtetős, nyitott tornácú ház tűnt a szemembe. A nádtető kissé megviseltnek látszott. Terjedelmes mohaszigetek bitangoltak rajta, s az ereszcsorgás jócskán eresztett töredezett nádszálakat. Ami azonban már első ránézésre is megkapóan szép volt, a négy hatalmas tölgy úgy borult a ház, a nyári kemence és a gazdasági épületek fölé, hogy nem árthatott annak semmiféle viszontagság. Elképzeltem, milyen hűs lehet nyáron az udvar, mert azt nem volt nehéz megállapítani, hogy a nap valahol a folyó fölött delel. — Nem árthat ennek sem a tél, sem a nyár — mondtam Szíjártónak. Ügy mosolygott, mint aki többet tud ennél. A lakás három földes padlójú helyiségből állt. A kamrából felnyitható deszkaajtón át lehetett feljutni a padlásra. Eléggé sötétnek tűnt a szoba is, a kamra is, egyedül a konyha volt barátságos, mert a háznak ezt a végét mély, s legalább három méter széles árok választotta el a szemközti ritkás akác- erdőtől. S miután az akácos és az árok között még egy erdei út is húzódott, az ablak az eget is látni engedte. Amikor mindezt elmondtam Szíjártónak, legyintett, mintegy figyelmeztetve, hogy semminek se örüljek korán. — Majd ezt az árkot, erdész úr, ki kell tisztítani a cserjétől! Ezen jár be az erdőről a róka. Bár az is igaz, ha róka nincs, van helyette patkány. — Patkány? — Vándorpatkány. Jönnek a vízzel. Semmi sincs tőlük biztonságban, ha elszaporodnak. Kezdtem érteni, miért maradt üresen a ház a vadász távozása után, noha ez állt a legközelebb a városhoz, ami önmagában sem utolsó szempont. — Ne ijeszd el az erdész urat, hé! — jött az ólak felől a révész középkorú, gyors beszédű felesége. — Jó reggelt kívánok! Kezeltünk Szijártónéval. — Asszonyt hozott-e? — nézett rám nyíltan. — Mert asszony nélkül itt nem sokra megy. A fizetés mellett gazdálkodni kell. Kacsát, libát, pulykát, tyúkokat, disznót nevelni. És bizony néhány tehén sem ártana. — Asszony után még nem néztem — vallottam be Szíjártónénak. — Hát ha nincs, majd lesz — mondta határozottan. — Maguktól jelentkeznek, majd meglátja. Csak nehogy valami városi naccságát hozzon ide, mert akkor ketten rínak! 115
