Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 2. szám - Farkas Imre: Mályvás a folyón túl (elbeszélés)

Hazavárt bennünket a hírrel, felnézett ránk kétkedőn a kissámliról, s eny- nyit mondott: „nacsak”. Hogy elmélyülten figyel, átél és nagyon elégedett, tán még boldog is egy rebbenésig, arról tudtuk, hogy percekre is abbahagyta a bakancszsírozást, a morzsolást vagy éppen a borotválkozást. Soha meg nem látogatott, a hétköznapjaimtól is távol tartotta magát. Igaz, ezzel a kontinentális mozdulatlansággal attól is megkímélt, hogy a megaláztatásaimnak tanúja legyen.

Ezen a fényes, folyóparti reggelen váratlan, számomra is meglepő elhatározás fogalmazódott meg bennem: ennek a sáros csizmájú embernek pedig ártalmára én sosem leszek.

— De bizony — s néztem, mint változik át zsandárkodóról készségeske- dőre az a hosszú arc.

— Akkor még az is meglehet, hogy szomszédok leszünk. Tudtommal nincs máshol üres lakás a mályvási erdőn. Sólymoson Varjú Péter lakik, Kesziben Kosa András, Mályváson Lovasi erdész úr. A kompház fele üres, mert aki benne lakott, a vadászt menesztették.

Könnyed mozdulatokkal mozgásba hozta a nehézkes járművet. Nem ismertem addig a vízi átkelésnek ezt a módját, kompot is ekkor láttam először. A húzószerkezet egy férfikar hosszúságú és vastagságú, tölgyfából faragott készség volt. A vékonyabbik rész két maroknyi hosszúságban fogantyúnak szolgált, vastagabbik, négyszögletű hasábra emlékeztető felébe — mintegy két ujjnyira a végétől — 5■—6 centi mély berovást fűrészeltek. Ebbe a mélyedésbe illeszkedett eléggé pontosan a drótkötél. Amikor a révész maga felé húzta a nyelet, a talán 4 méter széles és kétszer olyan hosszú, oldalain erős korlátokkal ellátott komp megindult az ellenkező irányba.

— Miért küldték el a vadászt?

— Beszélnek sok mindent. Magának vadászott. .. Összejátszott a vadorzókkal. . . Én nem voltam ott. Aztán meg, tetszik tudni, ne ítélj, hogy meg ne ítéltessél. Lovasi erdész úr majd elmondja, ha akarja. Nekem nem került vele bajom, dehát hogyan is? Kis pont vagyok én ahhoz. Az van rám bízva, hogy húzzam a kompot, beszedjem az átkelési díjat, és ne engedjem illetéktelenül széthordani az állam vagyonát.

Látszatra közönyösen, semmi mással a maga dolgán kívül nem törődve beszélt Szíjártó, mégis ki lehetett érezni a szavából, hogy többre tartja magát, mint festi.

— Nős az erdész úr?

Feltűnt az is, ami az elcsapott vadásznál még rendjén való lehetett, hogy Szíjártó sem Varjút, sem Kosát nem címezte úrnak. Csak engem, azon melegében, és a leendő, előttem akkor még ismeretlen felettesemet, Lovasit.

— Nem kell azt elsietni — mondtam.

Szíjártó bölcs egyetértéssel vigyorgott, és a lánccal egy tekintélyes cölöphöz kötötte a kompot.

— Mi volt ez a ribillió? — kérdeztem elhárítva a próbálkozását, hogy maga vigye a hátizsákomat.

— Ez, erdész úr? — nézett fenyegető arccal a folyóra. — Egy dög nagy harcsa. Van ilyen több is. Elszaporodtak a háború alatt, mert senki nem bajlódott velük. Itt a határ közelében meg azóta is kicsi a mozgás. Toronyi riogatja őket, láthatta is az erdész úr a ladikjával, de nem bír velük. De csi114