Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 2. szám - Pósfai H. János: Gott apó (elbeszélés)

buzdította őket Gott apó, s a csillagok dermedten hallgatóztak odafönt a nagy messze magasságban.

— Le kéne feküdni — mondta valaki —, a pallér már a vekkert nézegeti. S csakugyan iparkodni kellett az alvással, mert a hajnal korán és könyörtelenül pirosra festette az ég alját az uradalom földjei felett.

Gott apó akkoriban már nem járt napszámba. Régesrég a nyugdíját élvezhette volna, ha lett volna nyugdíj. De nem volt. Dolog nélkül pedig mégsem lehetett. A tehén maga nem számított dolognak. Az csak volt. Hozzá tartozott Gott apóhoz, akár az agyonfoltozott mellény, vagy a napszítta konyhakötény. Nagy dologidőben befogták az öreget is ebédhordónak. Harangszó előtt indultak a fonott kosarakkal, amelyek húzták a vézna gyerekkarokat, az aszalódott vénasszony kezeket; közelítő utakon, bokros szegélyeken, árokpartokon, fűverte mezei csapásokon vonultak az ebédhordók. Velük Gott apó is. Óra múlva fölértek a Tuskósra, amely messze volt a falutól, de az aratók már nem voltak ott. Valahol a hetedik határban villogtak már a kaszák, vihogtak a marokszedő lányok, s az ebédhordóknak utánuk kellett menniük.

— Na — mondta keserűen Gott apó —, itt vagyunk az atyaszakramentum- ban, s mehetünk a pokol szentségébe.

S ha nem szégyelli, tán elsírta volna magát.

A nap békebeli sugarakkal öntötte rájuk a harminc fokos meleget, s a gyereksereg sehogy sem értette, miért nem tesz csodát az öregember. A szellemördögök, az apró manócskák az árnyékban hűsöltek valahol.

Máskor a cscrdahajtó úton vonultak. Messzi volt még a falu, s közel a vihar, mely mindent elsöprő erővel tört rájuk. A gyereknép előreszaladt, egyfolytában trappoltak a Fácánházig, ahol menedékre találtak a sistergő villámok, a nagyszemű zápor elől. Gott apó meg az öregasszonyok hiába iparkodtak, kétszeres erővel csörtettek, a zápor mégis utolérte őket. A kendő átázott a fejükön, Gott apónak lecsurgott a víz a kalapja karimáján, csatakossá vált az arca, a bajusza. Csöndesen káromkodott, a vénasszonyok meg keresztet hánytak, valahányszor kinyúlt értük az ég vörös karmaival.

— Szárazvillám — lihegte az öregember, de senki nem törődött vele. — Kuglizz csak, öreg Péter, én meg iszom a levét — mondta hervadtan, és sza- porázta ólom-lépteit.

A Fácánháznál már tele volt a fészer. A gyerekek viháncoltak, az öregasszonyok imádkoztak. Egy kutya csapzottan lapult meg a tyúkszaros lécek, kacatok alatt, a majorság megtalálta a rejtett zugokat, nyiladékokat, reszketve bújt meg ember és állat a menedék alatt.

— Meséljen, Gott apó — rimánkodtak a gyerekek.

— Majd, ha fagy — dörmögte az öreg, s hagyta kéretni magát. Félrevonult, kibontotta az eleséges edényeket, falni kezdte a maradékot. A többiek, látva a hasznos igyekezetei, követték a példát. Megnyíltak a füles lábasok, az öblös cserépedények, kanalak csörömpöltek, szájak cuppogtak, ették a megfölösödött krumplileves maradékát, a mákostészta-foszlányokat, zsír- és hagymaszag keveredett az ázott ruhák párájába, s már senki nem törődött a csapkodó villámokkal, a szapora eső félelmetes zuhog'ásával — ettek. Enni jó volt. Minden helyzetben és minden időben. Nem számított, hogy maradékot ettek, hogy amazok felélték már a javát, akik hajnalban elindultak hazulról, hogy este visz- szatérhessenek. Az ebédhordás jutalma volt a maradék elköltése. S még mindig jobb volt, mint amit otthon a másodja kapott. A java étel kijárt az aratóknak. A gyerekek meg az öregek nem kaphatták ugyanazt. Pontosabban: akik a föl103