Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 2. szám - Pósfai H. János: Gott apó (elbeszélés)
deken dolgoztak nem élhettek lebbencslevesen, üres főzeléken. Mákostésztát, rétest, pörköltet, kolbászos sűrűbabot ettek, meg szalonnát. Az ebédhordók rendszerint kivitték az uzsonnát is, ne kelljen kétszer megtenni a messzi utat. Az uzsonna legtöbbször tojásrántotta volt vöröshagymával. A sűrű, zsíros táplálékot füles csuporba rakták, délutánra kihűlt benne, megfölösödött, egybe lehetett vágni, mint valami finom pástétomot. G-ott apó az evésben is különbözött a többiektől. Jóízűen tudott enni. A főtt cukorrépát ráfektette a kenyérre, apró kis szeleteket vágott, gondosan elhelyezte a bicskája hegyén, úgy ette, mint valami finom húsételt. — Fácánpecsenye — mondta, s aki még életében soha nem evett fácánhúst, elhitte, hogy az. Még az üres kenyeret is olyan étvággyal tudta enni, mint más a legfinomabb ételt. Lábát előrecsúsztatva, oldalvást feküdt az árok partján, úgy falatozott. — Mit eszik, Gott apó? — Mit ennék? Oldalast. És nevették. Az udvar végében az ólak, katrocok mögött tenyérnyi kiskert virított. Hasznot nem hozott, inkább csak jelképe volt annak, mi mindent teremhetett volna, ha nagyobb. Egy kis sárgarépa, zeller, káposzta, úritök zöldellt benne. Az úritök fölfutott a fonott kerítésre ősszel pöffeszkedve lógott a dinnye-forma termés a fonnyadt levelek közt. A kert ajtaján — mint egy figyelmeztető jelkép — lakat fityegett. Idegeneknek belépni tilos! Nem is lépett be senki, legfeljebb a nyulak bújtak át a fonott kerítés résein, megrágták a tömött káposzta- fejt?ket, lelegelték a sárgarépa levelét. Hófúváscs, dermesztő teleket hozott a december. Hóhegyek nőttek a ház mögött, a kiskert tetején járni lehetett. Gott apó vasakat rakott ki: kányát, nyulat, foglyot fogott. Kidöcögött a hóhegy tetején, meglátta a vasban a nvulat. Vergődött, sírt a tehetetlen pára, s mintha azt kiabálta volna: más, más, más. — Más az öreganyád szara. Vagy te voltál, vagy anyád, vagy valami unokád — mondta neki Gott apó, s kiszabadította a nyúl lábát a vasból, aztán leütötte. A tönkretett káposztákért, a lerágott sárgarépa levélért így állt bosszút rajta. S míg ballagott a nyúllal a konyha felé, nem a jóillatú paprikásra gondolt, egyszerűen betelt annak örömével, hogy megfoghatta a nyulat. A gyerekeket szerette, bár mindegyiket nem tűrte meg maga körül. Akit szeretett, az bejárhatott az istállójába, felülhetett az ágya szélére, de a párnát már neki sem volt szabad elmozdítania. Alatta kincs volt. Talált kések, reszelők, öreg zsebóra és sok más kacat lapult a gyűrött holmi alatt, ahol titokzatossá, kimondhatatlan értékké magasztosult. Önmagában már az jutalomnak számított, ha valaki ide beléphetett. A szűk istálló párájában napokat lett volna jó eltölteni egyfolytában. Nagyritkán magával vitte a gyerekeket az erdőbe. A szekéren ültek, ordítottak, viháncoltak, Gott apó nem bánta. Csöndesen ült közöttük, néha rájuk mordult: „Kapaszkodjatok meg!” A kerék tengelyig merült a sárban, a fölázott erdei utakon éppen elég volt a Fügének. — Énekeljetek — biztatta őket Gott apó. — Mit? — kérdezték a gyerekek. — Amit akartok. És rázendítettek. „Árnyas erdőben szeretnék élni nyáron át.” Gott apónak ütemre billegett a feje, mintha velük énekelt volna. 104
