Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)

1974 / 1. szám - TANULMÁNY - Pongrácz István: Visszatekintés a Petőfi-centenárium francia irodalmára

hasonlóról álmodozik. Amennyire szeretett mindent, ami francia, annyira gyűlölte a németet, mert a germán szellem jelentette számára és nemzete számára a hosszú elnyomatást...” Majd hozzáteszi: „Szükséges-e mondani, hogy egy ilyen költő megérdemli, hogy tiszteljék nálunk, főleg minálunk”.

Hasonlóan ír az Echo de Paris-ban kiemelve „a francia füleknek és szíveknek rokonszenves Petőfi-hangokat”, s a költő emlékének méltó megünneplését kéri.

Még több ilyen alaphangú cikk is van. Pl. Un centenaire. Le Cri de Paris. 1923. jan. 21. Vagy: On a fété le poéte hongrois Petoefi Sándor qui aima bien la France. L’Oeuvre. 1923. január 27. stb. Ide sorolhatók még Lichtenberger professzor, aki az 1348-as közös vonásokat emeli ki, R. Montmarson, aki Jeanne d'Arc küldetéséhez hasonlítja Petőfi prófétaságát, H. Tronchon, ki a francia és a magyar jellemvonásokat találja nagyon rokonnak (Hofmages á Petőfi! Escho du Danube 1923. febr. 27—márc. 3.) Stb., stb.

Túl az értelmezés jogosságán vagy helytelenségén, természetesen a kiemelt francia vonatkozások nem alaptalanok Petőfinél. Tudjuk, hogy valóban megkülönböztetetten tisztelte a franciákat. Pl. sajnálta, hogy Shakespeare, ha már nem volt magyar, miért nem volt francia. Hisz ők tettek legtöbbet az emberiség javáért. Honneur aux enfants de la Francé — írta. Köztudomású az is, hogy 1848. márc. 17-en ezt írta naplójába: „Évek óta csaknem kirekesztőleges olvasmányom, reggeli és esteli imádságom, mindennapi kenyerem a francia forradalmak története, az új világnak ez új evangéliuma”. Rokonszenvét még tréfás szellemeskedéseibe is belefoglalta. Pl. Kerényi Frigyeshez írt 2. útilevelében így írt: „Nem tehetek róla. Szeretőmet és a franciákat és a túróstésztát és a rónaságot fülem hallatára ne gyalázza senki!”

A „németellenességnek” is van alapja. De tudjuk azt is, hogy elsősorban az elnyomó osztrák rendszerre gondolt, ha „németet” szidott. Igaz az is, hogy Goethét sem szerette. Hidegnek tartotta. (L. IX. Űtilevél)

Legvégül tény az is, hogy a magyar karakter belső lényegében közelebb áll a franciákhoz, és ha kultúránk egy tekintélyes része Németországon át szivárgott is hozzánk, ,,a lelkeket Párizs vonzotta, és nem Berlin”.

Mivel a francia közvélemény ennyire magára talált Petőfiben, önként felvetődött bennem az a gondolat, hogy ha valami ok miatt Európa nem tudta volna biztosan Petőfi nemzetiségét, a franciák is magukénak követelték volna.

— o —

A továbbiakhoz meg kell jegyeznünk, hogy egy ilyen kisméretű írás nem tűzheti ki célul (még címszerűséggel sem) a bibliográfiai teljességet. De ugyanakkor hiányos is lenne, ha legalább általánosságban meg nem említenénk, hogy az eddigi szempontok szerint tárgyaltakon kívül is még számos újság és folyóirat foglalkozott egy-egy cikkben Petőfivel, mintha szinte egyik sem akart volna kimaradni egy általánossá lett mozgalomból.

Sajnálatos, de természetes is, hogy ezekben a már nem mindig alapos Petőfi-ismerők által írt rövid ismertetésekben tévedések és tájékozatlanságok is előfordulnak a mosolykeltőtől a bántóig. így pl. az egyik újság cikkírója felcserélte franciás sorrend szerint a családi és keresztnevet, és mintegy magára olvasva így kezdte ismertetését: „Ki ne ismerné ezt a nevet: Sándor? Ma ettől a névtől hangos a világ: Sándor!”

Viszont bántó és bosszantó Catulle Mendés ismertetése (Petőfi S., prince des poétes hongrois. Paris. 1923.), melyet jogosan bírált élesen Dr. Huttkai E.

61