Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 6. szám - TANULMÁNY - Z. Szabó László: Radnóti önarcképe
Az arc, ami ebiből az Eclogából előttünk, a háború szörnyűségei közt élő ember arca, akire bármelyik percben hasonló megsemmisülés vár. A zaklatott emberé, a meghurcolt igazé, a halálba taszított ellenállóé és humanistáé, de egyúttal az.életért, az emberekért, a társakért felelősséget vállalóé is, aki amíg él, tudja, hallgatnia nem szabad, még akikor sem, ha a vers nehezen tud megszületni a fájdalom miatt. A költői teendő teendő marad továbbra is számára: követelő kényszer, hogy szóljon, bármennyire is „didereg a vers hidegétől”, bánmennyire is igyekszik „másról írni” — miként a Negyedikben a szerelemről —, az írás, a szólás kényszere löki toílára parancsként a végrehajtandó feladatot, ami így szól: „róla beszélj!” Ebben az időben látszatra „minden összetört” költészetében. Valójában pedig minden eggyé vált. Az önarckép, amelyik a műhelyönarckép vonásait régóta hordozta, magára öltötte a szenvedő emberét is: a léttől, a háborútól és a folyton settenkedő, kikerüihetetlennek tűnő haláltól szenvedő ember .arcát is. így érthető, hogy az Eclogák mindegyikében jelentkező önarcképen csak az idő múlása módosított: a műhelyönarckóp vonásai hangsúlyozottabbák lettek, és gazdagodták a többi motívummal. A háborúval és a háborús világgal való szembenállását a versekben kétféle síkon fejezte ki. Egyrészt — az Ötödik kivételévé)! — a rend, az értelem világaként megjelent múltjának képe, az idilli világ, a természet békés faunájával és flórájával, általában valamiféle dialektikus ellentét formájában; másrészt pedig az esztelenné, embertelenné változott valóság képe. Az idillinek és a valóságnak az az ellentéte hangsúlyozottá vált — természetesen nemcsak az Eclogákban, hanem az Eclogák szomszédságában keletkezett versek mindegyikében. Hozzá kell tenni azt is, hogy e kettős valóság mellett egyre nagyobb szerep jutott az álomnak, a látomásnak. Ekkorra, már megszilárdult, állandósult az a szerepcsere, amelyikben önálló életet nyert az álom, és a valóság igényével lépett fel; s a valóság torzult szörnyűséges látomássá. Az eltorzult valóság, az állandóan jelenlevő halál és háború következménye a reális és az irreális szerepcseréje a költeményekben. Így érthető az is, hogy egyre nagyobb szerep jutott a szürrealista eszközöknek is. Ügy érezte: a halál fenyegető és korántsem természetes réme, a háború minden értékrendet, törvényt felforgató szörnyűsége már nem fejezhető ki a hagyományos eszközökkel. Miként a világ természetes rendje felborult, úgy kellett megváltoztatni a költői eszközöket is; amiként a rémület lett uralkodává a világban, úgy kellett a hagyományosnak is lassan eltűnnie a vers képi építkezéséből, helyet adni az új formai elemeknek, amelyekké! jobban kifejezhető mindaz az iszonyat, ami az embert körülveszi. Érdekes módon a boldogság, a harmónia kifejezésére mindenkor a költői ifjú korából vett idillt használta, ebből is a táj derűs, éntólmes rendjét; a jelen világát bemutató szörnyűségek ábrázolásakor a táj megbomlott képi világának bemutatásával igyekezett a lelkiállapotokat, hangulatokat érzékeltetni. Ezt már előbb is megfigyelhettük költészetében, gondoljunk csak a Járkálj csak, haflál- raítélt verssel kezdődő új képi konstrukcióira, ahol is a természet rendjének megbomlott képeivel fejezte ki a társadalomban bekövetkezett változásokat. Az Eclogákban a képi építkezés tudatosságát is megfigyelhettük. Az Első őrzi még a bukolikus hagyományok összes jdllemzőit, a Másodikban jelentkeznek az új képépítkezéssel illusztrált félelmek jelzésként, egy-egy odavötettnek látszó tájképrészletben, kissé a chagalli, dáii-i látomások szörnyűségeivel: 543
