Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 6. szám - TANULMÁNY - Z. Szabó László: Radnóti önarcképe
A Negyedik Eclogában társként már a személytelen Hangot, valójában benső énjét választja. Ebben vállalja leginkább a klasszikus örökséget is, az európait, a vergiliusdt éppúgy, mint a magyart, a Kölcsey teremtette formát, a Zrínyi dalaiban megformáltad;. Radnóti benső énjét megszólaltató Hang is olyan szenvedélyesen vitázik, mint a Költő és a Sors Kölcsey ódájában. Persze Radnóti Ec- logájában az indítás látszatra sokkal inkább személyes élményekből és emlékekből táplálkozik, de a személyes vonás mellett általános érvényű. Nemcsak szubjektív kínjait fogalmazza, hanem a társadalmi osztályökét, de osztályokon túl a barbárságtól, a zsarnokságtól rettegőkét is. Különbözik abban is, hogy Kölcsey második éneke a jövőt illetően kétségék között hagy, a Negyedik Eclogában pedig a Költő és ia Hang vitájában végül a költői teendő félreérthetetlen igazsága nyer kifejezésit. Ha ,,az írótáblák elrepednek”, „az égre írj”—halljuk a parancsként hangzó követelést. A Múzsának szóló kérés-ikönyörgés elrejtőzést jelző „szerelemről dalolhatok még” kérdésétől eltávolodik; helyette éppen az önmagával folytatott vita eredményeképp a szenvedély indulatának kifejezésében jelöli meg a költői megszólalás követelményét: „...haragod füstje... szálljon az égig”. E kijelentésben a szenvedélyes igazságtevés költői feladatát jelöli meg. A vállalt és megálmodott rend, a harmónia — a József Attila emlegette — itt nyer különleges kifejezést. Ekkorra már a költőt körülvevő világ a szétesett világ képére cserélődik fel. Ám ebben a szétesett világban is kötelező a régi eszme: a rend, a harmónia hirdetése és vállalása. Ekkor talán még hangsúlyozottabban. Portréja, ami a Negyedik Ecloga nyomán elénk tárul, azt a harcos költőt mutatja, aki azonos az európai líra akkori legnagyobb képviselőivel, mindazokkal, akik hasonló körülmények között kénytelenek elbújni a motívumok mögött, akik a költői tár gazdag lehetőségei közül válogatva hol szimbólumokban, hol metaforákban, hol új jelrendszerekben mondják el a világról véleményűiket, a költői teendő leglényegesebb gondolatait a régi igehirdetők megszállottságával, hitével, vállalt kényszerűségével korszerű prófétákként, Jónásokként — vállalva a megvetettség, a kiszdigáltatottság kínjait ás. Az a logikus versépítkezés, ami gondolati vonásaiban, érzelmi fokozásában, a versek társválasztásában, a versstruktúra belső építkezésében egyre inkább a belső tájak: a gondolatiak és az érzelmiek őszinte feltárását teszi kötelezővé Radnóti számára, nyilvánvalóan vezetett az Ötödik Ecloga esetében a holtak világához, amikor a barát Bálint György emlékét idézte. És mintha élőre jelezte volna alcímében — a Töredék megjelölésében — az Eclogák világának egyik lezárását jelentő Töredék (a Hatodiknak számító vers) végső számadásnak szóló pradiudiumát is. Az emberi békességet képviselő társtól, a Pásztortól logikusan vezetett az út a holtak világáig. A holtak világához való elérkezés változtatta meg a vers struktúráját is. Amíg az első négyben a társ jelenléte következtében a párbeszéd jelentkezett a vers külső kereteként, az Ötödikben kényszerűségből el kellett tűnnie, legalábbis formálisan. De ha másképp nem, elhallgatásaiban megőrizte a párbeszéd egyik részét. A költő feltett kérdései nyomán támadt szaggatott sorok lényegében a párbeszéd egyik felét jelentik; az el nem mondott válaszok ezekben a minden kimondott szónál többet jelentő elhallgatásokban rejtőznek, egyúttal vádolnak is. Az Ötödik Ecfogát belengi a háború és a halál motívuma. Ez nem csupán a halott barát megidézésének következménye, hanem a már jelenlevő, az élőkre leselkedő halálé is. 542
