Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 6. szám - TANULMÁNY - Z. Szabó László: Radnóti önarcképe
Mindezt akkor is végzi, ha közben tudja, hogy „egy vers milyen veszélyes”, hogy ehhez bátorság szükséges. Nagyobb, mint a pusztításhoz: „...mert bátorság ez is, lásd, a költő ír, a macska miákol és az eb vonít s a kis halacska — s a többi...” Az Eclogák háttereként jelentkező háború bemutatására nemcsak a kijelentés eszköze áll rendelkezésére, hanem a már egyszer említett elhallgatásoké is. A Harmadik Ecloga kávéházi színhelye valójában több dimenzió, több sík, több színihely, az idő-itér felbomlásának, sőt, megszűntének a lehetőségét rejti: a kint- nék és a bentnek, a jelennek és a múltnak, a valóságnak és a képzeletnek folytonosan jelenlevő ellentétét, egymásmellettiségót, dialektikus együvé tartozását. A kávéházi'ügynökök „ricsajos” hada már csak az önérdekét néző emberek embertelen arcát hordozza. Kétségeik már annyira sincsenek, mint a géppel együtt élő, együtt pusztító, együtt fájó Repülőnek. A háború, ha konkrét kifejezésekben nem is jelentkezik, mégis ott bujkál a vers szürrealisztikus képeiben: „...karmol follyton a bú, új fájdalom űz a világban”, „Görbén nőnek a fák, sóbányák szája beomlik, a falban a tégla sikolt...” Miközben a vers a jelen világát az önérdek lelketlen hajszájában és a kávéházi szegletben megbúvó költő éilentétében mutatja is be, utal állandóan a boldogság világára, annak legalábbis letűnt képére, a múltra: a természet gazdag vegetációjára, szigorú rendjére, békés törvényszerűségére. De végül mégiscsak a költői teendő megfogalmazását tartalmazza, ha kétségek, állandóan előtorlódó kérdések formájában történik is ez végig a vers egészén. A társ itt már a Múzsa, a Feleség. A hozzá szóló kérdés háromszori és a könyörgés ugyancsak háromszori megismétlése minden versszak elején nemcsak a vergiliusi kor költői hagyományára utal, hanem hangsúlyos invokációjával ennek a költői teendőnek a kényszerére is. Szinte sürgetésként, félelmes sikolyokként hangzanak ezek a kérés-könyörgésék, tudva, hogy „elpusztul hamar” ő is, hiszen „úgy halnak e korban a költők”, „egy-kót versük hogyha marad”. A Negyedik Ediogában az országra kiterjeszlkedő háború szörnyűségeit fogalmazza meg. Ám megalázottságának elkövetkező hónapjai tudatában már nemcsak a pusztulásét és a pusztításét, hanem a szabadság és a rabság elviselhetetlennek tűnő ellentétét is. „Szabad szerettem volna lenni mindig s őrök kísértek végig az úton” — foglalja össze életének summáját. És mindezt nem a sejtelem bizonytalanságával, hanem kijelentő mondataival. Képi és jelképi kifejezésében éppúgy, mint félelmet sugalló vagy puritán építkezésű soraiban: „A lepkét könnyű szél sodorja, száll. A fák közt már fuvall a halál.” vagy: „...halálra érek én is... „...emelt s leejt a hullámzó idő...” Ezt fokozza a bölcsesség belenyugvó keserűségével is: „Szabad leszek, a föld feloldoz...” „...elnyugtat majd a mély emlékkel teli föld...” 541
