Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 6. szám - TANULMÁNY - Z. Szabó László: Radnóti önarcképe
vény konfliktusában folyik a küzdelem, és éppen a görög tragédiák törvényei szerint az emberi törvény képviselői pusztulnak el. Nem hiányzik belőle a katarzis sem. A Nyolcadik Eclogában már a megtisztult igaz ember, a megszenvedett jóság jövőt szdlgáló diadalmas dala zeng. Mindegyik hátterében — a legfőbb rossz képviselőjeként — ott vibrál a Háború, ennek nyomán az eldeformálódott Emberarc s a Halál. A Második Ecloga beszélgető társa, a Repülő, ennek az eldeformálódott emberarcnak a jellegzetes képviselője. A vers is az ő embert pusztító kesernyés, embertől elidegenedett cinikus mondataival kezdődik. Egyedüli, most már elválaszthatatlan társa a Gép; ám ez a gép az ember pusztítását szolgálja. Az el- deformálódás olyan mély, annyira végletes, hogy ezt megszüntetni lehetetlen. A költő sejteti, hogy az öobőréből kivetkezett ember, aki ledobta igazi emberarcát, valamikor ember volt, és ez a közös emberség-vonás egy-egy pillanatra elővillan eltöprengő megszólalásaiban: „...a gépet is... túlzottan megszerettem... egy ütemre fájunk fönn mind a ketten” — vallja. Majd később: „ .. .emberként éltem ón is, ki most csak pusztítok...” Ezekben a rapszodikusan összeálló mondatokban a háborútól megrészegített, a brutalitásra nevelt emberek tragédiája is kibomlik. Radnóti sokoldalúan, mindig embert közelítő aspektusból mútatja meg a társakat; ám szinte titkolja, hogy a saját nemzetének fiai képesek lennének a brutalitások elkövetésére. Gondoljunk itt például a Repüllő alakjára, aki nem az európai ember képviselője — „...retteg s pincékbe bú előlem a gyáva Európa...”; vagy a 4. Razglednica „Der springt noch auf” német mondatára. Az Eclogákban előforduló társ arra is alkalmat ad Radnótinak, hogy kétségek közt gyötrődve, önmagával! vívódva megfogalmazza erkölcsi tételeit. Egyúttal mintegy ne vonhassa ki magát a felelősség gyötrő kínjai alól sem. Erre történik utalás éppen az Eclogák keletkezési idején, tehát a legnagyobb számvetés időszakában keletkezett versek egyikében, a Nem tudhatom hazafiúi szerelmes vallomásában ekképpen: „Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp...” Az Eclogák legnagyobb értéke éppen az, hogy Radnóti a vitatkozó társ ellenében megfogalmazza a költői teendő félreérthetetlen igazságát. Ez nála az emberi tett legegyszerűbb funkcióját jelzi. A költőnek ez az igazi lételeme, e nélkül élni lehetetlen, néki a tanúságtétdi szavakban ugyanazt jelenti, mint a többi élőlénynek a legtermészetesebb élettani funkció, amit a létezés öntudatlan, ösztönös elemeként végez: „a macska miákol, és az eb vonít s a kis halacska ikrát ürít kacéran.” Ö csak annyiban különbözik tőlünk, hogy érzi a felelősség fontoságát, ennek emberi, etikus kényszerét. Ezt a tudatosságot jelzik a Második Edloga kijelentései : „A költő ír...” „Mindent megírok én...” „Írok, mit is tehetnék...” 540
