Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 6. szám - Jung János: Apánál (elbeszélés)
látszik, hogy sír — ne gondold, hogy bántani akarnak... Soha ennyien még jót nem akartak neked, mint most... mindenki, aki körülötted van, szeret téged, segíteni akar neked, és a legtöbbje önzetlenül, bizony, itt csak jó emberek vannak. S ha erősebben megfognak, azt ne hántásnak vedd... — Mit ebédeltél ma? — kérdi a feleség. Indulatos legyintés a válasz, és sipító hang szól a sírástól összeszorult torokból: semmit; nem adtak semmit, de amit adtak, azt is elvitték; nem tudott kinyúlni az ételért; nem szereti azt a levest. Bal felől megüresedett ágy. Az a beteg meghalt a héten. A jobb felőli ágyon leesett állú, üveges tekintetű idős ember, karjába magasról „életvíz” csöpöget. A férfi érzi, beszélnie kell tovább, hátha megtalálja a vigasztaló szavakat, ám ismét kétfelé siklik a tudat: mást beszél és mást gondol. És amit gondol, megint csak az látszik lényegesebbnek. Hogy amíg életképes az ember, addig marják, rúgják, hajtják, ütik, vágják, idegeit morzsolják, mindegyik érzékszervét szörnyű terhelés alá veszik, miközben a szenvedő fél fölényesen nevet, hogy azután mihamarabb visszavágjon, de legalábbis törlesszen. Ha meg minden teremtett lény a közelében őérte aggódik, segíteni kész, ha az ágya mellett csupa karácsony-napi emberek állnak, akkor is úgy érzi, üldözik. — A főorvos úr azt mondta, hogy nem egy hozzád hasonló beteget állított már talpra. Mit is mondott az orvos? Ezt is, azt is. Nagyon elkopott szervezet... de nem kellene még feltétlenül, szóval, ilyen rossz állapotban lennie-.. Nem valószínű hogy újra járni tud, készüljünk fel... Ö mindent megtesz. Külön megkértük rá. — Igen, a főorvos úr azt mondja... nem kell ám mindig a legrosszabbra gondolni! A gyógyulás azonban nemcsak őrajta múlik. A betegnek is akarnia kell, azért kell mozognod napközben többször is, tornászni a magad módján, a lábaidat felhúzni, kinyújtani, a kezeddel jól megdörzsölni a lábadat, hogy a vérkeringés élénküljön; tudod, az izmok mozgásakor áramlik a vér igazán... — Nem tudnál fölülni? — kérlelik. Önmagától nem sikerül. Segítenek neki; üggyel-bajjal eligazítják csont és bőr érzéketlen lábait, a fia megtartja erőtlen törzsét, nehogy eldőljön. A mama előszedi a hozott finomságokat és kanállal megeteti a férjét. Evés közben mond valamit a papa. Nem érthető. — Egyél most! Később valószínűleg ugyanazzal jön elő. —• Itt nem tudja ám senki, hogy milyen nap van meg hányadika! Nem tudják, hány évesek, hol laknak... A főorvos megkérdezte, mennyi kétszer öt... itt nem tudja senki... — De te tudod, ugye? — csúszik ki a mama nyelvéről. Az öreg megrándul, arca szenvedővé torzul és nemet int a fejével. Motyog: ezt itt senki se tudja... Visszafektetik. Ápolónő lép a szobába, lázmérőket hoz és oszt széjjel, injekciókat készít elő. Anya a fiához fordul. Nem érti, mindig a papa volt az erősebb és ő a gyenge; hitte volna, hogy valamikor így látja majd... A fia bólogat. Most azt tudná mondani, hogy „mert ő viselte a terhekből az emésztőbbeket; ő harcolt, ha kellett, az egész világgal; ő dolgozott az ócska, sötét műhelyekben hajnali hattól este tízig, minden munkát elvégezve, közbe- közbe a szakszervezet segítségét kérve, hogy a megdolgozott bérét kézhez kapja.” Különleges ember fekszik itt előttünk: olyasvalaki, aki csak a családjának meg a munkájának élt, szinte névtelenül és tömény szürkeségben. Aki személyes 509
