Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 6. szám - Jung János: Apánál (elbeszélés)
göncein kívül egyebet nem tud felmutatni, noha végigrobotolt egy életet. Évekkel ezelőtt még csillogott előtte a remény, kedvére spekulálhatott a nyugdíjas kor békés, mondhatni gondtalan idejéről. Menni, utazni, látni szeretett volna sokat, csinálni ezt meg azt, megélni mindent, ami addig elmaradt az életéből. A korhatár előtt egy évvel rokkant meg. Különös életút? Nem, persze, hogy nem. Csak cifra sorsszerűség, csupán észbe markoló embertelenség, hogy az akarás és a szeretet együtt is milyen kevés tud lenni. — Neked most az a feladatod, apa, hogy pihenj, egyél sokat, hogy erősödjél, időnként meg tornázz, eddzed magad. — Anyura vigyázz!... Ne csapják be, rosszul lát... vigyázzatok! — Semmi ok az aggodalomra, anyuval mindent megbeszéltünk. Ma már nem olyan világ van, az embereknek nem kell ám lopni, csalni, hazudni... ma már csak tévedések és hibák fordulnak elő. Te ne csinálj gondot magadnak ebből, te gyógyulj, próbáld kicsit fölülről nézni a dolgokat, tudod, ahogy a kabaréban... Mosoly jelenik meg a sápadt arcon. Bólogat a papa. — Fentről nézlek majd titeket; álmomban is... — megint elsírja magát — áro rantya kordinált... — Micsoda? Nem értjük! — ...három angyal trombitált értem, és vittek fölfelé... Jaj, papa, az még nagyon messze van!... Tudod-e, hogy karácsony közeleg, azért trombitáltak... Persze... Három angyal különben se trombitálhat egyetlen embernek, nagyon kevés az angyal. Végre nevethetnek is, és most könnyedén formálódik szavakká a mélyebbről jövő érzés is. — Hinned kell, apa, hogy meggyógyulsz! A hit, az embernek a hite mindennél fontosabb! Anélkül csakugyan nem lehet élni! Mint a háború ideje alatt — emlékezz vissza! Hitted, hogy visszatérsz hozzánk. Bizonyos voltál benne, ha akárki akármit állított is, ha a tények napokra és hónapszám ellene szóltak is. Mert amit hisz az ember, az igaz kell hogy legyen, annak meg kell valósulnia. Hirtelen hallgatott el; észrevette pátoszát. Órájára nézett, majd búcsúzkod- ni kezdett. Elígérkezett valahová, mondta. Vasárnap megint itt lesz. Sietve ment lefelé. Élvezettel hunyta le szemét, amikor az autóktól bűzös utca levegője arcának támadt. Az előbb a hitről szónokolt: és saját szívébe fúródtak saját szavai. Hinni? Bizonyosnak lenni a mindenség ellenében is? Tán csak nem ez a lényegek lényege? Csak nem éppen most találta meg a kulcsot az Élethez, apja betegágyánál? A kulcsot, amely jól forgatva, veszedelmes reteszeket nyithat meg, vagy nem enged lezáródni életeket. Könnyed léptekkel indult el a bérházak közt ottfelejtett barátságos épülettől. 510
