Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)

1974 / 6. szám - Bába Mihály: Látogatás (elbeszélés)

kim, ott maradtak Auschwitzban, azért vagyok itt. Jaj, ha nekem élne a lányom...

Ekkor döbbent rá, hogy mit mondott. Leszegte .fejét, visszakúszott az ágy szélére, és elfordulva majszolta fogatlan ínyével a puha banánt.

A mama megint zsebkendőjét szorongatta, szeme könnyes lett. A férfi mosolyogva ült, de dühös volt a kicsi öregasszonyra. ÄZT asszony az ágy szélén ült, átölelte a mama vállát.

— Anyuci drága, tudod mit, legközelebb Béla bejön érted és hazahoz látogatóba. Körülnézel nálunk. Amióta itt vagy, egy kicsit átrendeztük a lakást. Kíváncsi vagyok, hogyan fog neked tetszeni. Jó lesz, anyuci drága?

— Jó, kislányom, jó, csak ti legyetek boldogok. Csak nektek meg az unokámnak legyen jó! Nekem már nem sok van hátra, nekem már úgyis mindegy.

— Ugyan, mama drága —■ nevetgélt Béla, de érezte az üres szavak csengését, ezért fordított egyet a szón, — Mama, drága, még egy kevés ideig marad itt; majd én intézkedem, hogy a mamára való tekintettel nagyobb lakást kapjunk. Ha meglesz a háromszobás lakás, azonnal jövök a mamáért és viszem haza... Na, mama drága, nem szabad sírni.

— Nem sírok én, fiam, hiszen tudom, hogj'' te jó ember vagy... De velem ne törődj, a lányomra vigyázz meg az unokámra. Az a fontos, hogy nekik legyen jó. .. Jaj, majdnem elfelejtettem.

— Mit, mama, drága.

— A jövő hónapban lesz, hogy tíz éve meghalt szegény apátok. Hetedikén. Nagyon jó ember volt, szegény, jó apa. Te tudod, kislányom — fordult az asz- szony felé. — Szeretnék kimenni a temetőbe, de gyalog már nem tudok messze menni.

— Mama, drága, itt a kocsi, kivisszük a mamát, koszorút is rendelek. Tessék csak rám bízni. .. —• húzta ki magát a férfi.

— Jól van, gyermekeim, csak ne felejtsétek el.

— Ugyan, mama drága... elő is jegyzem a naptáramba... — mondta a férfi és hanyag mozdulattal elővette a noteszát, megkereste a napot és az üres sorba beírta: Temető. Három felkiáltójelet tett mellé. — Így ni. Munka után jövök a mamáért.

Az asszony férjére pillantott, tekintetével jelezte, hogy nem szólhat, de menni kellene, mert hét órakopj önnek Juciék. A készülődés mégis egy félórát tartott, mert a mama marasztalta őket, aztán meg le akarta őket kísérni az utcáig. Életüket is megunták, mire letopogtak. A férfi megint egy tízest nyomott a portásasszony kezébe, hogy majd kísérje fel a mamát. Amikor bent ültek a kocsiban, ä kislány hisztérikusan kirobbant.

— Nem jövök többet csokiért sem, mert megdöglöm az unalomtól...

— Hogy beszélsz, te kis szemtelen béka.

— Jöjjön ő látogatóba, én nem jövök többet — csapkodta magát a kislány.

— Indítsd a motort — mondta férjének az asszony, és az ablakból integetett, amíg csak el nem indultak.

A gyerek végigfeküdt a hátsó ülésen, és öklével az ülést csapkodta:

— Utálom a mamádat — rikoltotta,

A kocsinak meg kellett állni. Az asszony hátraült a gyerekhez. Simogatta, becézte, néger babát ígért neki, csak nyugodjon meg. Háromnegyed hétre értek haza. Az asszony kapkodva készült a vendégek fogadására. Nem tudott elkészülni. Félrevonta barátnőjét, Jucit.

— Tudod, drágám, annyi baj van a mamával. Ma látogatási nap volt, be497