Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 5. szám - SZEMLE - Laczkó András: Hajnal Gábor: Hűvös nyárban
szemle Hajnal Gábor: Hűvös nyárban Hajnal Gábor lírájában eddig is középponti szerepe volt az időnek (válogatott versgyűjteményének is azit a címet adta, Az idő szelében); ez — ha lehetséges — újabb kötetében tovább fokozódott. Elsősorban azért, mert a Hűvös nyárban verseivel kapuhoz érkezett a költő, ahhoz a végső kapuhoz, amely előtt mindenkinek várakoznia kell, s e várakozást a szorongás türelmetlensége, a megadás nyugalma, a naponta ajándékként újraízlelt idő teszi rúttá és széppé egyben. A vénség kapujában a percet is lehet becézgetni s ámulmi szépségén, csodának érezni a múlás végtelenségét. Ezeket a versekben megnyilatkozó érzelmeket előrebocsátva, akár Hajnal Gábor vallomásaként is olvashatnék azt, amit a vele nagyjából azonos korú „mediterrán” költő, Paolo Santarcangeli írt le: „Csoda, hogy reggel éiletben vagyunk; csoda, hogy este nyugovóra tér a nap; csoda minden virág, fűszál, felhő; csoda minden kép, vers, zenei hang”. így, ebből a szemléletből, mely Hajnal Gáborinak is sajátja, értjük meg, hogy miért volt egy napig boldog az orgona, miért kell a múló idő vállalásához öröm, miért gyönyörű-sejtelmes a fenyvesben séta (Tegnap boldog volt, Nehéz az út még odáig, Tavasz a hegytetőn). A csodálkozás, a szépségek feletti ámulat legtöbbször meditációba torkollik. Elmélkedésre az elmúlt és a jelen idején, s ebből a gondolkodásból Hajnal Gábor újabb verseinek egy nagyon fontos sajátossága ered: a múló idő és a lelki- állapot szoros kapcsolata. Eddig függetlenek voltak egymástól vagy legalábbis közömbösek, most viszont a múló idő azt eredményezi, hogy gyengül az életöröm, elillan a kedv (Szikár dalocska). Ennek a lelkiállapotnak a legszebb kifejeződése a kötetben a Messze van c. vers. Az éjszaka és nappal közötti idő szorongó várakozását rögzíti. Ügy ahogy például Kosztolányi Dezső: Hajnal, éjfél közt ocsúdva mély sötétbe fölriadtam kezdetű versében megfogalmazta. Azért említettem éppen Kosztolányit, mert ő is meditál ebben az állapotban s ugyanazon, amin költőnk, az élet és halál kérdésén: „reszketek, hogy életünk csak negyven, ötven, hatvan év”. A születés és halál órájának sejtelmes megérzése szép verset eredményezett; a csend, a gon- dolatfoszlányok suhanása lebegővé teszi. A csendet, a várakozás nyugalmát, a meditációt a költőnek ellenpontoznia kellett kötetében, s erre nagyon jó lehetőséget teremtettek az utazásból született versek. Ezekben a várakozás nyugalmát felváltja a mozgás, a testetlen, lebegő meditációt a konkrét önvizsgálat. Hajnal Gábor „Utazás a Harz-hegység- ben” c. versében mindkettő megvan; a mozgás és az önértékelés egyaránt. A verseimben az idézőjelek jelzik, hogy az eredő Goethe lírájáig nyúlik. Mindjárt meg kell jegyezni, hogy nem utánírásról van szó; azonosság a példa és Hajnal 472
