Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 5. szám - FIATAL ÉLETÜNK - Háhn Vilmos: Első emelet hét
a kezemlbe, Németh László, találtamra felnyitom, beleolvasok: „Kinn gépelek a diófa alatt..diófa, diófa, megint iá gyerekkor, udvarunkban ás volt egy fa, no nem diófa, szilvtafa, táin még ma is megvan, beleizzadok ia tehetetlenségembe, aibba kellett hagynom. Két hónapig nem volt (baj, hogy ugyanott vagyok másodállásban, iahol főállásban, egyszerre szabálytalan lett, csak úgy máról-holnapra. Arra persze nem gondolnak, hogy ezek az aprólékok nőm ehetnek annyi gyümölcsöt, amennyit kellene, igaz, nálunk is ünnep volt (annakidején, ha apám (beállított egy fél dinnyével, emlékszem, a héjia nem is fehér, hanem már zöld lett, annyira kirágtuk, de (az akkor volt, most meg most van, vajon kiküldik ezen a héten azt a rohadt pénzt? Pedig nem is hozott olyan sokat az iá másodállás, úgy hatszázat havonta, de iá bútorra legalább megvolt, diófa, diófa, ha egyszer elnyújtózhatnék alatta, áh1 hülyeség álmodozni, amikor itt belül úgyis feszít a gond. Eszti végzett a [mosogatással, a Klári már megkapta, lehet hogy holnap mi is megkapjuk, nyugtatgat, rárnosolygak, nehezemre esik, hirtelenjött gondolataimat magamba fojtom: és ha mégsem? ha megbetegszik ia postás? mag ha kihozzák, iákkor ás mire megyünk vele? beosztjuk napokra, most 'ennyit költünk, most annyit, szeretnék elmenni, csak egy kicsit, tégy nagy lerdőbe, igen, diófaerdőbe, ahol Senlki sincs, és ordítani egy nagyot, mindegy, hogy unit, csak ordítaná, ordítani, ordítani, ne kiabálj, parancsol rám Eszti, és megsimogat. Fáj a simiogatása, undokul félrehúzódoim, iaZtán csak (annyit mondok halkan, könyöngőn: szeretnék elmenni, csak egy kicsit. Hát menj el és nyugodj meg, hm, nyugodjak meg, nyugadják meg, ásímébelgetem, amint zuhan lefelé a lift, most ő mondja nekem. Milyen érdekes, ha ő borul ki, én nyugtatom, ha én, akkor fordítva, még jó, hogy így van, most hová? faggatom magamat, fogalmiam sincs, csak kifelé, ki ia városiból, szeretném, ha tavasz lenne, szeretném, ha hajnal lenne, szeretnék egy tornácon ülni és kanalazná aludttejet, szeretném, ha a tornác fölé egy diófa hajolna, szeretném, ha... szeretném... Az önkiszolgáló bolt előtt sörösüveghez tapadó munlkások álldogálnak, hónuk alatt kopott táska, némelyiken esizmia, útépítők lehetnek, lehűtik ia napi, megizzadt fáradtságot, zsebembe nyúlok, van nálam annyi? van, én is veszek egy üveggel, közibük akarok állni, velük lakianok inni, nézem őket, nem beszélnek, hallgatják egymás hallgatását, ibemegyék, fogok egy kosarat, de hosszú iá sor, kiszámolom a hathetveoat, fizetek, félrehúzódom, leteszem ia kosarat a polcra, s egyszer csak az üressé vedlett kosarak között megpillantok egy pénztárcát, fekete, kissé kopott, kövér pénztárcáit, átrohan rajtam valami, nem nem (tudom mi, de belebor- zomgolk, körülnézek, emberek röppennek el a pénztáráktól, sóvárgó szemekkel lesik az árszaliagot, igyekeznek a polchoz, a kosarak tartalmát beszórják a sajátjukba, és sietnek kifelé, mindenki rohan, még jobban borzongofc, mint (az előbb, nem lát senki, elveszem! ne vedd el' de elveszem! ne! de! viaskodom magammal, lehet, hogy csali, de nem figyel senkii, nézz körül még egyszer! még egyszer! még egyszer! a sör egyszuszra belémfodyt. Már messze vágyók a bolttól, kies utca, néhány ház, néhány fa, nem diófa, hanem szilvafa, kiszáradt már valamennyi, mégis akiad rajtuk egy-két szilva. Hogyan lehet korhadt fának gyümölcse? (biztos tévedésből, egyediül vagyok, zsebemből előhialiászam a fekete pénztárcát, (kipattihtam, mohón számolom, száz... kétszáz... hótszáz... nyoűicszáz, húsz... negyven, 423
