Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)

1974 / 5. szám - Sobor Antal: Húsvéti locsolás

mögött van. Végiül még minidig lakiad nézni való: a cipőjük ama. Állnak, mint két szerencsétlen idegen, akikéit magukra hagytak, boldoguljanak, lahagy tudnak iaz ibolyaszagú szabóban.

Ági megint kínálja iá kiailáesat, Gáibar meg váltig (szabadkozik, hogy most evett nemrég, nem éhes. A lány egyszeriben laz laszltalhoz lép, két szép piros tojást vesz Ősi iá tányérból, nyújtja iá fiúnak. Az átveszi , a tojásokat, megforgatja, megbámulja, végül kétoldalt zsiebrevágja őket.

— Hát iákkor szervusz! — mondja Áginak, és már fordul ás, megy kifelé.

— Csak nem akarsz máris elmenni? — csodálkozik Ági anyja a konyhában.

— Hát... feleli Gábor —, kés>őre jár. Még sok helyre kell mennem.

Ebiben a pillanatban el is köszön, lódul (kifelé; rettenetesen pirul a hirtelen szájára szaladt hazugságtól. Mert hiszen hova a fenébe akar ő menni? Sehova. Elég volt ez laz egy is, bár ide se jött volna!

Veltinék állnak a tamáoon, biztatják Ágit, Oaogy kísérje ki a kapuba; de ő úgy megindult, hogy csak a kutya győzi vele az iramot. Mert már megtolt a nyakán van, nyomkodja a poros tappancsait, nyalja-falja a kezét. Most meg mintha marasztalná, egyre elébe ugrál, eüáillja iaz útját.

Az utcáról visszanéz. Látja, Ági becsukja utána a kaput; egy pici réts- nyire még nyitva tartja, cmmian néz ki, iegy szomorkás mosolyt is küld. De mintha mentegetőzne is: ő semmiről nem tehet. Sebaj, majd elmúlik ez a húsvát!

Vitte volna el az ördög ezt a locsolást! — gondolja keserűen az utcán. Minek is vállalta ő ezt? Micsoda bolond hazugságot vágott ezek fejéhez! Mit gondolnak, hqvia megy ő még piros tojásért lőcsölni, kalácsot fialni? Agiéktól így soha, soha el nem szaladt. Sokat, nagyon sokat járt hozzájuk, napestig náluk volt; sokszor a nagyanyjának kellett érte jönni, lamentálni és rimán- kodni, hogy menjen már haza. Jött ide maga íis, Viadégh Gyurival ijs; volt úgy, hogy csapatostól itt tanyáztak a környékbeli gyerekekkel. Az asztalos Veltinék udvara mindig forgalmas volt, (bőven akadt látnivaló, itt mindig érdekes dolgok történtek. De olyankor ás jött, ha Ági nem volt itthon, vagy éppenséggel a konyhán kellett segítenie, nem állhatott be közéjük játszani. Olyankor a műhelyben a gyalupad mellől nézte a munkát, hallgatta a sokféle beszédét, sorra megbámulta az ismarőfs Vagy idegen arcokat. Mart Veltto bácsi műhelyébe szakadatlanul jöttek a beszélgetőik, ide mindig be lehetett állni vagy ülni, itt sohasem fogyott ki a szó. Ági apja nem bánja, ha jönnek, ugyian- úgy gyalul, fűrészel, vés, mintha itt sem lennének; még számol ás, deszkadarabra írja a füle mögül levett ceruzával a számokat, még néha-néha egyet íütyöré- szik is. Gábor gyakran segít neki, lécet keres, megolvassa a sokféle deszkát, forgácsot gyűjlt, lemezt csiszol, kocsit húz; Vékán bácsi a fűrészt, a gyalut is engedi használni, azt mondja, jól áll a kezében a szerszám.

És most mindent elront ez a locsolkodás, ez a legényjáriás la lányos házhoz. Ági nem szokta őt káöltözve, kipirultan a tisztaszobában fogadni, mereven állva, mint iaz iskolai színpad szereplői, ha a tanító beállítja őket középre. Nem szokta hellyel kínálni, nem mond ilyeneket, hogy vegyen és fogyasszon a süteményből. Ha lakarja, leül náluk sámliira, küszöbre vagy a műhely egy ládájára; ha kell, vesz a pogácsából, a buktából, ha Veltto, néni zsíros kenyeret ken, neki is nyújt egyet, ha a kötényében cseresznyét vagy barackot, almát hoz előre a kertből, neki is odatartja, markoljon belőle.

De most csák álltak Ágival, minit a bárkák, nézték egymást némán, hallották odakintről a szülők pusmogását. Miféle ostoba játékba sodorták őket? Hi407