Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 4. szám - TANULMÁNY - Kemény Dezső: A vulgarizálásról
varázsol is a guliiveii figurák markába, vagy éppen egy használt kalapba. A hálófofltozó halász, vagy a zsebben borosüveget hordozó hajós a mindennapi emberek sorsából jön, de ,a művész lapjain már mitikus nagyságúvá növekszik bánatával, örömével és időtlennek tűnő gesztikuláoiójával, bár nem visel szárnyakat, sem prófétai szakéliat. Ahogyan iá lehullatott fenyők itűlevelei a földet, úgy árasztják el a Diirer- sorozat képeinek lapjait ia leheletfinom, fekete jelek. A diüreri apokalipszis lovasok irtózatát mintha ,a horror vaouii, az űrtől Való hisztériás félelem helyettesítené. A tudat és az ismeretek béklyózó végessógét áttöri a végtelen ballu- cinált látomása. A szürkén alig elkülöníthető fekete festék a lassú vegetációt mímelné, de ezrével osztódó, zúduló színek helyett sokfcírozó szemek ott van a többször pántról pontra azonos H-BOMBA. mely az elektromos kisülések intenzitásával töri át a nyugalmat. Bognár egy nyugtalan generáció tagjaként — mintegy húsz éve — érkezett a magyar művészetbe, egy nyugtalanítóan hamis, feloldatlan feszültségekkel terhes évben. Magatartása akikor lázadó volt. A cél — egy megkövesedett esztétika helyett az igazságra találni — könnyedén szimulálható annak, aki az esz- tátiikumnélküliség bűvészmutatványát ügyesen végzi — felelőtlenül, s percek alatt. Nehéz annak, áki nemcsak iá célt látja, hanem az odavezető utat is, a maga pillanatnyi sivárságában, mert az tudja, hogy ia nehéz produkció nem az esztétikumnélküli létrehozása, hanem laz az új esztétikumé. Az új esztétikum sarjadásáit és szilárd meggyökeresedését csak fokozta az ugyanakkor egyre terjedő dilettáns lesztétizálás feszítő konjunktúrája is. Bognár Árpád te^esítiménye, arait máig alkotott, történelmileg indokolt és hiteles. Sikerült létrehoznia képzőművészeti eszközökkel a számára adott és átélt történelmi pillanatot. Érdemes lenne egy (kicsit jobban figyelni rá. Kő Pál szobrászművész kiállítása Nemrég a kezembe került egy néprajzi kiadvány a drávaszögi hímzésekről. Minden oldalon egy-egy főkötő képe. fekete alapon fehér hímzés — „vasteg- vórással, nyákbaőtéssel”. Megvallom, hogy a fáktól, növényektől kissé elzárt városi ember csodálata elsősorban iá természetnek szólt, mely oly bőven termelte a fejdíszeik motívumait — ,,ia rákokat, a piókákat, a gránátómáit, a tulipánt, a szegfűt”. Végül rájöttem, hogy lelkesedésem Kopács, Bellye, Laskó, Várdaróc, Csuza népét illeti, mart a természet puszta átélését megtoldotta annak ábrázolásával. A természet és az ember közötti kapcsolat képes meghatározni az ábrázoló tevékenység minden problematikáját. A mű végül is erre a kérdésre adott választ. Mivel sáfárkodott — ha tudattalanul is — a drávaszögi nép, a realitás népi mestereiben milyen természet valósul meg ? A valósághoz való viszonyúikat nem ők szabták meg, még ha ők álltak 'is a találkozási pontokon. A tényleges válasz a társadalmi tudattól függ, de ez keveredik a népben a vallás, a mitológia tanításával, s a természet átalakításának mindennapi gyakorlatával. Ezért a nép hímzésének, faragásának, rajzolásának bázisa a tapasztalat, a látott kép visszaadása helyett a tudott képet akarják megragadni. Sajátos nyelv ez, nem a látványról szerzett benyomást rögzíti, hanem a népet eltöltő érzelmeket fejezi 369
