Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 4. szám - TANULMÁNY - Kemény Dezső: A vulgarizálásról
ki. Napjainűsban eigyre (többen figyelnek fel a népművészet tradícióira. Vannak, akik másolják csak, de vannak, laíkük forrásnak tekintik. Kő Pál szobrászművész vállaljia a népi hagyományt, s mégis egy sajátosan modam művészet határmezsgyéjén áll. Léikében ott lakik ia csetlő-botló nép, de tudatával helyreállítja a nép ártatlan tévedéseit. Kő „azonos pánton” lakik Várdaróc népével, prolblómafeltqvése mégis eltérő, minőségében megugrik a népi tárgyiak egyszerű tapasztalatai ábrázolásával szerűiben. Plasztikailag végigköveti iaz érzéki megismerés folyamatát, a tárgyák fripsen bontakoznak ki — szinte megszületnek —, újjólteremtődnek vésője nyomán. Kő Pál olyan csapáson jár, lamely iá részletektől iá teljes világ fellé visz, ahol a töredezett érzelmi atmoszférát (az értettemmel pótolja ki a praktikus szándékú ember. Sőt a teljesség már nem ip praktikusság, hanem világnézet nála. Az effajta világkép mitikus fajtája él a népi hiedelemvilágban. Maii alakja elvontialbb, filozofikusabb. A folklór és a filozófia két ívének metszéséiben születik Kő művészete, mely a népiestől a korszerűig, a babonáktól a racionalizmusig ívelő egészet igyekszik megmutatni. A látható dolgok mögül ia teljességet csalja eilő. Az Asszony fekete órával ás az Asszony késsel című szobrok egy népről beszélnek, talán ez Alföld népéről, talán Heves népéről, iából a művész született. De ez a nép már nem iá századforduló napbarnított, sírva vigadó népe, mert ez nem is létezett, csak iá kávéházi tarokkpartik beszélgetései csalták életre. Kő Pál iá csibukfüstös mesék helyett inkább azt a népet igyekszik a múlt parazsából életrefújni, lamelynek horSzonitjáin az állatöv csillagképei ballagnák kör- be-fcörtbe esténként, akiknek földjében termékenység és szárazság lakik. Ennek a népnek még babonáktól szép a lelke, de munkától kemiénykórgű a keze. Az Ünnep két női figurája mintha épp a folklór kapuján fordulnia ki egy egyetemesebb világba. És hisszük, mintha valóban volna ilyen kapu. Egyik oldalán .a hamvasszínű nép, sok-sok szoknyába, főkötőbe öltözötten, a folklór tüzének melegebb világában. Ideát már a kihunyt tüzek ia hűvösebb ember —■ a városi —, akinek lelkét már nem melengetik az ősi hitek félelmei, csodái, de ugyanúgy ünnepel, házasodik, szorong. Itt ismerhetjük fel Kő Pál alkotó- módszerénök legfőbb maigvát, iahogy a mitikus néptől iá racionális emberig tárja karjait. A Gyűrűfű megtört figurája búcsú egy életformától. Fájdalmas, de kötelező, hogy iá jövőben ne iaz avítt, hanem mai történetünkhöz tartozó, agy más tudattal átmunkált nép alakítsa számiunkra iá falu természeti kópét. Későbbi felfedezése Kő Pálnlak Chagialial, la nagy, orosz származású festővel való rokonsága (Táltos, Chagall és én). De amíg Chagallmál egyeduralkodóvá válik az illusztirív tartalom, mesékkel, történetekkel vigasztalja magát, addig Kő inkább az ábrázolttal törődik. Az előbbi egy nép sorsát formálja a saját élete mintájára, az utóbbi viszont magát iaz embert mutatja önnön valójában. Különös sorsa volt a kiállításon levő Lenin szobámnak. Valóban, aki ia múlit szemüvegét Viseli, és jóindulatú közeledésiben sem veszi le szemüvegét, az hajlandó az archaikusán méltóságos helyén a primitívet, az aggodalmasan érző ember helyett a méltatlan pózban ábrázolt zsenit viszontlátni. Az idő azonban igazolta, és egyrie inkább igazolná fogja Kő elképzelését. Ez ia Lenúnábráaolás túli azon, hogy felvillantja figuráján iá rá történelmileg kirótt arcviseletet, nem tafcarjia le az egyéni vonásokat. Az individuális arc nem válik forradalmi maszkká, & mégis viseli iá közös élet terhének fegyelmezettségét. Lenin itt. magára ölti a megörökítés szépséges pózát. 370
