Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)

1974 / 4. szám - Pósfai H. János: Negyven év Hermes babyvel

1955-ben, Az aranyrózsafa 1957-ben (még ugyanebben az évben a Móra Könyvkiadó másodszor is kiadta). A bűvös ládikó 1959-ben, melyet szintén a Móra jelentetett meg. Szombathelyi nyomdák és nyomdászok címmel 1969-ben újabb kötete lát napvilágot, amely a szociológia eszközeivel sűríti rangos és olvasmányos tanulmányba a szombathelyi nyomdászat történetét. Számos kiemelkedő tanulmányt írt. Ilyen például a tanítóképző intézetnek készült Művelődési otthon című, vagy A községi könyvtárak kezelése, a Klubvezetők kézikönyve, Diafilmtárak a könyvtárakban című. Különlenyomatként szintén számos munkát őriz, a megyei könyvtár megvásárolta tőle kéziratban a Szombathely könyv- és könyvtárkultúrája című 240 oldalas doktori disszertációját, az 1938-ban írt Csörötnek monográfiáját. A művelődési otthonok Vas megyében és A közkönyvtárügy Szombathelyen című nagyobb tanulmányait. Szerkesztette a Vasi könyvtárak, a Vasi népművelés és jelenben a Vasi iskolai könyvtárak című kiadványokat. Sajtó alá rendezte a Vasi élet és irodalom című antológiát (1957), Vas megye monográfiáját (1958), a különféle évkönyveket, hosszú ideig a Vasi Szemle technikai szerkesztője, s megjelenéstől kezdve az Életünké. A szombat- helyi városi tanács által kiadott könyvek (Cs. Nagy István: Csak az a hűség 1969, Évek, sugarak antológia 1970, Pozsgai Zoltán: Add ide, bátyám, a hátadat 1972, Pósfai H. János: Gondola a falu fölött 1974.) sajtó alá rendezését ugyancsak ő látta el. Most fejezte be Bárdosi Németh János: Utak és útitársak kéziratának tipografizálását. Számos folyóiratban, szaklapban publikál, legújabb tanulmánya A könyv, könyvtár és a mai falu címmel a Könyvtártudományi Tanulmányok legfrissebb kötetében látott napvilágot. Derkovits-kutató: a nagy művész szombathelyi éveiről közölt értékes adatokat, tényeket.

— Elérted-e, amire vágytál?

— Gimnazista koromban már „tanítóskodtam”, s bár a kényszer vitt akkor rá, hogy tanítsak, mindig is pedagógus akartam lenni. Pártfogóm nem akadt, korán özvegységre jutott anyámnak pedig nem tellett az erejéből, hogy egyetemre küldjön. Egyetlen lehetőség lett volna: elmenni papnak, elvégezni az iskolákat, aztán visszalépni. De ránéztem anyámra, s tudtam, hogy nem tudnám megtenni.

— Tehát nem sikerült az álmod.

— De. 1961-ben, majdnem ötvenéves fejjel szereztem tanári diplomát az Eötvös Loránd Tudományegyetem levelező tagozatán, de mindössze három évig tanítottam, s akkor is a szombathelyi tanítóképzőben, és könyvtártant.

— Kielégített a könyvtári munka?

— Igen. A könyvtárosság gyönyörű dolog. Különösen az amit most csinálok: az iskolai könyvtárak irányítása. Vallom, hogy a könyvet a gyermekkorban, az oktatás gy akorlatában kell megszerettetni. A többi már magától megy. Nekem nagyon hiányzott a könyv gyerekkoromban. Ezt az éhséget szeretném csilla- píttatni a mai gyermekeknél. Nehéz, de gyönyörű pedagógus-feladat.

— Mondhatnál valamit a gyerekkorodról, az akkori életedről.

— Közvetlenül a háború kirobbanása előtt születtem kisparaszti család kilencedik gyermekeként. Az elsőre, aki pár napos korában meghalt, jóformán a szüleim sem emlékeztek. Nem is nagyon emlegettük. A testvéreim engem tartottak a nyolcadiknak. Apámat a születésem előtti hetekben operálták a grazi kórházban. Nem sikerült a műtét, így eltemették őt anélkül, hogy engem látott volna. Apám meghalt, s a legidősebb testvérem akkor volt 17 éves. Meg