Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 4. szám - Pósfai H. János: Negyven év Hermes babyvel
érett a gabona, aratni kellett, anyám jóformán a gyerekágyból ment a tarlóra, s magával vitt engem is. Ott hűsöltem a kévék árnyékában, és nem tudtam semmiről. Nem tudtam, mit jelent anyámnak a nyolc gyerek, hogy sovány, törékeny teste miként is bírja, hogy szívós és erős akaratát éppen ezekben a gyötrelmes években oltja belénk. Az ő példája tanított meg a lemondásra, a mindig talpraállásra, az életet jelentő munka minden körülmények közti vállalására. Olyan asszony volt az én édesanyám, aki nehéz, keserves gürcölésben nevelt fel bennünket, és soha nem gondolt arra, hogy újabb élettársat keressen magának, noha fiatal volt még, amikor apámat elveszítette. — Hogyan alakult később az életed? Ahogy nőttek a testvéreim, könnyült valamicskét. A tanítóm unszolására a hat elemi után beírattak a szentgotthárdi gimnáziumba. Gyalog mentünk Csörötnekről, anyám fogta a kezemet. Egyszer csak elért bennünket a tanítóm, aki kerékpárral porzott utánunk, hogy velünk legyen ő is. Később naponta tettem meg a 14 kilométeres utat. Negyedikes koromtól 2—3 gyereket is instruáltam, és 1934-ben — elsőnek a falumból! — érettségi vizsgát tettem. A papi pályához nem éreztem vonzalmat, így hát otthon maradtam — alkalmi munkásnak. Az akkoriban virágzó falukutató mozgalom elsodort engem is. Hozzáfogtam a látott-hallott dolgok lejegyzéséhez, a falu történetének megrajzolásához. Előbb ösztönösen, később mások példáján és segítségével tudatosan foglalkoztam a néprajzzal. Csörötnek monográfiájának megírása, majd a későbbi mesegyűjtések és a munkás folklór mind-mind ezekből az évekből eredeznek. A nyomdászaton kívül érdekel némely különleges foglalkozás. így például sokáig kutattam a kéményseprők történetét, meg is írtam az ötvenes évek elején, de nyomtatásban még nem látott napvilágot. Egyszer talán újra kézbe veszem majd. — Hogyan kerültél kapcsolatba a nyomtatott betűvel? — A megyei lap külső munkatársaként kezdtem. Szentgotthárdról és környékéről küldtem a híreket, tudósításokat. Soronként három fillért kaptam érte. Később budapesti tudósítója voltam a lapnak. A felszabadulás után előbb az Űj Vasvármegyénél, majd a Nyugati Kis Újságnál dolgoztam. — Milyen volt Szombathelyen az irodalmi élet a felszabadulás után? — A szellemi élet munkásainak összefogása széles alapon indult. Az irodalom munkásai mellett a különböző művészetek képviselői is felsorakoztak a vasi írók és művészek munkaközösségében. A szabadművelődési tanács dr. Horváth Ferenc és dr. Hadnagy László közreműködésével, a hatóságok és a pártok hathatós támogatásával indította el és szervezte a haladó szellemi kultúrát. A Palkó István irányításával működő munkaközösség vezetőségében rám a sajtó és propaganda ügyek intézését bízták. Szerkesztőségi tagja és technikai munkatársa lettem az 1943-ban megjelenő Népünk című folyóiratnak, s ettől kezdve alig jelent meg olyan sajtótermék Szombathelyen, amelyen ne én végeztem volna el a mai értelemben vett műszaki szerkesztői teendőket. — Sokat dolgozol? — Egy nap sem tudnék meglenni alkotó munka nélkül. Akármilyen fáradtan térek haza, mindig írok, jegyzetelek valamennyit. Sorban kihúzza a fiókokat. Kéziratkötegek, jegyzetek halomban. Néhány tekercsen meseváltozatok. Külön polcokon az önálló kötetei és azok a kiadványok, melyekben megjelentek publikációi. Könyvek a szekrényekben, könyvek 311
