Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 3. szám - MŰELEMZÉS - Pásztor Bertalan: Miért szép Krúdy Gyula "A hídon" című novellája?
a harmadikban — majdnem végig — a pusztulás, a halál hangulata erősödik íel, de a végén a negatív oldal pozitívba csap át. Ezek a pólusváltások az olvasó szempontjából változatossá teszik a szerkezetet, művészileg pedig lélekábrázoló és hangulatteremtő funkciójuk van. A harmadik bekezdés záróképe arra késztet bennünket, hogy a fenti összegezést kiegészítsük. Krúdy itt is remekül érzékelteti a látszat és a valóság ellentétét. A kardként használt sétapáloa, a halálra készülő hős „bokázó”, fiatalságot idéző léptei, a sarkantyúk hajdani pengését kereső tekintet egyúttal azt is jelenti, hogy a főhős alakjában rejtező író nem azonosul teljesen Szindbáddal: adott pillanatban képes kívülről szemlélni, enyhe gúnyt vegyítve stílusába. Remekel Krúdy a téralakításban is. A novella elején kis és nagy, belső és külső terek váltják egymást, a harmadik bekezdésben a nagy és külső tér képe bontakozik ki. Ennek az ellentéte is megtalálható, de ez a belső tér éppolyan szubjektív, mint az időhatárok megszüntetése. A negyedik bekezdésben azonban a leszűkített belső tér már objektív. A cukrászdában ott áll a fiatal tiszt, dákójára támaszkodva, ugyanúgy, ahogy ő valamikor. Konkrét valóságban, vagy az emlékezés síkján? Nehéz lenne eldönteni. Aztán, „mintegy varázsszóra”, kilép a függöny mögül Amália. A látszat, a leírás részletessége, a visszatérő jelzők legalábbis erre hangolják rá az olvasót. De a józan ész a varázslat mögé lát: a piros és ezüst szín, a frissen fésült barna haj, a könnyed mozgás, a szemben játékosan csillogó kíváncsiság legföljebb a múltat idézheti fel, s ideig-óráig álcázhatja az igazságot. A varázslatot erősítheti fel az „Igen, csakugyan ő az: Amália...”, de utána nyomban elbizonytalanodik: „vagy legalábbis a lánya...” Meginog tehát a pszichológiai beállítódás, s a „megboldogult” jelző a szünetjellel együtt megszünteti a varázslatot: elkezdődik az átváltás, az átértékelés. A medaillon eddig ismeretlen kapcsolatot hoz felszínre: a lány és Szindbád vérségi kapcsolatát. De a fiatal Amália csak hallomásból tud erről, s ezért — bizonyítékok hiányában — az olvasó is csak fenntartással fogadhatja. Ezt erősíti meg bennünk a „nőcske” szó gyakori ismétlése. A szindbádi fölény a megváltozott szituációban változatlanul csak a „nőeskét” látja Amáliában, az embert képtelen észrevenni. Amália halála, akinek megtalálásáért Szindbád kimozdult a negatív létállapotból, megszünteti a cselekvés célját és értelmét. Az apa-lány viszony felvetődése új lehetőséget kínál: a titkos idegen kilétének felfedésével megnyílna Szindbád előtt az emberibb élet kapuja. A fiatal Amália bársonyos kezének a megszorítása azt mutatja, hogy valamilyen érzés megmozdult a főhősben, de Krúdy mondataiból nem derül ki, hogy ez a lánynak szól-e, vagy a „barna nőcskének”. Ugyanilyen határozatlan a birtokos személyrag nélküli „gyerekek” megismerésének a vágya is. Bátortalansága viszont konkrét: „nem merészeli.” Nem, mert a vágy közlése önvizsgálatra, szembenézésre kényszerítené. Ugyanilyen gyáván viselkedett második útja során is. Irma „bizonyos szégyenérzésből megmérgezte magát”, Szindbád a temető mellett elhaladva: „egy percig arra gondolt, hogy megkeresi a temetőben Irma sírját. Majd úgy érezte, hogy még mindig nem élt ahhoz eleget, hogy azzal a sírkővel, azzal a sírhalommal szembe tudna nézni.” Az előbbi érzés csak felvillant benne, az utóbbi erősödött meg: ez tartozott a jellem lényegéhez. Gondolat- és érzelemvilága az önzés szakadékéba szorult, hiába élt tovább, halála előtt sem tud szembenézni önmagával, saját múltjával. Azért nem, mert hiányzott belőle a nagy érzés, az igazi szenvedély. Egyedül a szerelmi vágy hajtotta, de nem ismerte az ösztönt emberiesítő, másokra figyelő érzést. „Amit tanult, olvasott vagy utazott, mind 265
