Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 3. szám - MŰELEMZÉS - Pásztor Bertalan: Miért szép Krúdy Gyula "A hídon" című novellája?
pszichológiai szempontból — egyenlőtlen erők küzdelme lenne, ha a pozitív pólus (fiatalság) a maga konkrét valóságában épült volna bele a novella szerkezetébe. Miért? A halál közeledtét érző ember soha nem kelhet versenyre egyetlen fiatallal sem. Az ifjúság azonban csak mint emlék van jelen, a létezés peremére szorult élet (öregség) pedig — a visszaemlékezés síkján — kimozdul nyugalmi állapotából, ily módon létrejön az erővonalak egyensúlya. Ezzel egyidejűleg — ha beleéljük magunkat a novella emlékvilágába — tudatunkban megszűnik az igazi cselekvést helyettesítő pótcselekvés, a pipázgatás. A vegetatív létből való kimozdulás iránya: Szindbád számára megnyílt az út az emberibb élet eléréséhez. A negatív pólus tehát pozitívba csaphatná át, de Szindbád útja eleve tragikus, egyrészt azért, mert csak az emlékezés képernyőjén pereghetnek le az események, másrészt az első mondat olvasásakor érezzük, hogy ez az utazás az „utolsó”, s ezért rezignált érzéssel kísérjük minden lépését. A második bekezdésben konkretizálódik a pszichológiai beállítódás: Szindbád régi szerelmének, Amáliának a keresésére indul. A harmadik bekezdés a cselekmény színhelyét, illetve annak múltját tartalmazza. Kísérteties ez a táj. Minden tárgy a pusztulás hangulatát idézi. Itt azonban nem a jelzők, hanem a névszókhoz kapcsolódó cselekvő igék fejezik ki az elmúlás lassú folyamatát. A város „bánatában elalszik”, a „toronyórák... megállották itt”. A „kapuk..., ajtók... bezárva”. A boltok előtti kifakult ostornyeleket céltalanul rázogatja a szél. Sötét estéken „sirdogált az ajtó”, a „lezárt szemű zsalugáterek foglaltak helyet... a halott ablakok előtt”, amelyeket „soha sem nyit fel senki”. Végül közvetlen nyelvi formát ölt — egyelőre csak képzeletben — a halál gondolata. „Talán egy halott fekszik ott ravatalán...” Annak ellenére, hogy a bekezdés hangulata nyomasztó, nem válik unalmassá. Ennek okát a többszólamúságban látjuk. Egyik megnyilvánulási formája az igék sajátos és gyakori használata. Mivel hiányzik a kisváros leírásából a pozitív-negatív pólus váltakozása, a sűrűbben előforduló igék teszik dinamikussá, „cselekményessé” az elbeszélést. Ehhez kapcsolódnak a burjánzó asszociatív képek, ezeknek segítségével sikerül Krú- dynak megállítani az időt, amely önmagában is feszültséget okoz. A másik művészi eszköz: az idősíkok gyakoribb váltakozása. Az első bekezdésben, amelyben a leíró jelleg és az emlékezés volt a meghatározó, a múlt és a jelen idő hatszor váltotta egymást, ez a szám a harmadik bekezdésben megháromszorozódik. E síkváltás gyakoriságában a céljához közeledő hős lelkiállapota, fokozódó izgalma vetítődik ki. Az asszociatív képszerkesztés, az idő szub- jektivizálása lélektanilag indokolt, hiszen az elbeszélés, a láttatás már Szindbád szemével történik. Itt említjük meg a visszaemlékezést hitelesítő nyelvi formákat is: a tudat bizonytalanságát hordozó talán, mintha, továbbá: valamiért, valami, valamely, valahol, valamerre stb. névmásokat. (Az egész novellában 19 esetben fordulnak elő). Összegezve: a bizonyosság és a bizonytalanság, a konkrét és a megfoghatatlan, a valóság és az irreálisan csapongó képzelet, az idősíkok váltakozása, a múlt és a jelen időhatárainak elmosódottsága, az elbeszélő író és a szereplő személyének azonosítása — ezek a stilizált pólusok okozzák a bekezdés feszültségét, ezek teremtik meg a látszat és a valóság szembeállítását. Változatos kép tárul elénk akkor is, ha ezt a bekezdést — vizsgálódásaink során — beillesztjük az egész novella szerkezetébe. Az első bekezdésben a pozitív-negatív pólus okozza a feszültséget, a másodikban a pozitív pólus él tovább, 264
