Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 3. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Ferenczi József: Ők tizenegyen meg a tűz
stószba, ahogy a többiektől félteim. Utániam jön Csuti Mikilós, megíbilleiniti a sorit, mint a részegemben Én raktam az oszlopban iá harmladdlkat, (az áll félre, ettől billeg ,a többi is. Le kell szedni laz egészet, imént ‘rosszul kötnek, még rédőlnefc vialakiine. Gyunmánszki látja ezt, és azt is, hagy már az üres szekrényt is alig bírom az oszlop tetejére emelni. Egy órája sincs, hogy hajtunk és máris kivagyok. Piszokul kitikkadtam. Ezek meg csak hordják a szekrényeiket. Bálint Ernő egyesével, de olyan köny- nyedén, akár három téglát vinne odébb. Csuti egyszerre kettőt fog fel. A ho- műkkupacnál meg ró sam ejti a szekrényeiket a bakra, éppen hagy összekoc- cantja őket, és imámtiha pcmrongyoit fogna, a levegőiben kirázza belőlük a földet. Milyen melósok ezek? Mólosok, nem is embereik! Ki bírjia ezt a rohadt ci- pekedést? Mindent kézzel! És csinálják, csinálják zokszó nélkül. Fogadom, hogy még életükben sam láttak tisztességes munkahelyet, egy igazi öntödét meg éppenséggel él sem tudnák képzélinii. Mondjük, amiilyen az angyalföldi öntöde. Kézzel hozzá sem érnek az anyaghoz. Jön a daru, egy ember lánccal ösz- szafotg egy fél tucat szekrényt, a darus a rázópa.dra emeli a rakományt, a gép majd elintézi. Itt mag mindent a te bőrödre. A nyakaddal, a vacak kis hasizmoddal rázod ki a homokot. Aztán lapátolod rá a darálóra, iá hengerek minden nagyobb kupactól ikiugirianaik a helyűikről, egy embernek egyéb dolga sincs, minit hogy visszapisZkálja őket. Mást nem csinálsz, csak emelsz, cipelsz, lapátolsz. A cigarettaszünetöt nem ismerik, vagy hogy időnként ki lehetne nyújíóz- tatnii az embernek az ázmait. Hajtanaik megállás nélkül, mint a gépet. Ha le- állsz, egyedül pihensz. Még azt la napot is megátkozom, amelyiken először hallottam erről laz átkozott helyről. Közben lazcin kapom magam, hogy mindig Gyunmánszki nyomában vagyak. A felső részeket már lebardtuk, szedjük az alsókat. Remeg bele a lábam, de hordom a nyomában a szekrényeket. Az már ‘eszembe se jut, hogy kettőt vigyek. Azt az egyet is hozzászarítoim ia mellemhez, hogy osztódjék a teher. Mikor fagynak el végre ezék a szanltségtelen szekrények? Aztán, miikor már mind üresen sorakozik egymás hegyin, ott a homokban a súly. Gyűjtjük egykupadba, iaztán rá a talicskára, a kölyök G yurmámszki cipeli kii az udvarra. Nyúlok le egy fielöntáséárt. Mintha csalánba nyúltam volna. Olyan az anyag, miint a tüisikésdisznó, apró, szúró szilánkok állnak ki belőle, vágnak, mint iá beretva. öt sebből vérzik egyszerre a kezem. Nem fáj, csak qsáp. Csípi a húst a kosz meg la rozsda. A következőért óvatosan nyúlok le. Vagy inkább nyúlnék, ha tudnék. Most már mind a ikót tenyerem ég. Az istenit, miért csak nekem van itt bajom, miért Olyan fene közömbösek ia többiek mind arra, amitől engem a veríték is kiver? Csuti Miklós odalép hozzám, azt mondja: — Ne labajgassa, Kisapám, nem a maga itianyeinánisk találták ezt ki —, é|S f elfordít ja la priadliját. —* Majd ha ilyem- lesz, már nem érzi meg a vasat. Cserzett, lyukacsos tenyér, mintha tarméslkövön koptatná a gazdája. Egy stanicli fiagitt kevés lenne hozzá, hogy eltömd a barázdáit. Ék Csuti azt se mondja erre a tenyérre: verje meg az isten ezt ia helyet, hogy ilyen lett. Nem mond semmit. Egyáltalán nem mondanák semmit. Szó nélkül teszik a dolgukat. Most melyik mellé állják? Így telt még vagy két óra, közben — szigorúan tizenöt percig — tízóraiztunk. Ott ültem ón is a nagyasztalnál velük, mégis egyedül voltam. Pedig ismerősök nékem az ilyen öltözőbe tett imoírzsás .asztatok, azt se most látom először, hogy ötdékás katonákat szabdal fel magának a melós. De ez a feneketlen 241
