Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 3. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Ferenczi József: Ők tizenegyen meg a tűz
nem a beállás után négy óráival, amikor a munkakönyvem még iát sem vette ,an- malk iá kis ócska sufni irodának iaz olajszagát. Araikor befejezi iaz öreg a mondókáját, csak áll szemben velem, a pillája se rebben. Azt hiszi a nyavalyás, hogy csak itt teremnek erős embereik? Ha most rögtön állón nem akasztom, semirnirevaió alak vagyok. Kiosztom én ezt a nagypofájú öntőt, ki én. Ballal laz állcsont alá, pont a homokra zuhan. Még nem emelem iá kezem, csak fejben viszem az akciót, érzem, hogy a csuklóm lefelé homoiráit, rááll magiától a bunyóra. Most már ütök, biztatóim magiam, csak egyet, egy hatalmasat. A soványpofájú mintha ímegérezne valamit, egyet hátralép, keskeny szája gúnyosan lebiggyed. Egyszeriben a franciban lesz a verekedő kedvem... Nézek körbe, a többiekre, lapátok a kézben, sanlkii sem mozdul. Nincs kotnyeles, békebíró. Senki se szól GyurmánsZkira, legalább annyit, hagyd, még nem tudja iá dörgést. De a fésZkes fenébe is, csák nam ezektől várom a véde/l- mezéstl Ezektől?! Aztán mozdulnak a szerszámok, a kesizegöntő megy a csiszo- lókoroinighoz, a többiek pedig teszik a dolgukat. El sem fordulnak tőlem, máris fülig szalad a szájuk. Jól van, a gyáya istenemnek, miért nem vertem be a pofáját az öregnek. Most megkaptam, tetszett iá fiúiknak ,az újonckikápzás. Röhögjetek csak, lesz még itt nekem is lapom. Megyek az ócska kávédarólóhoz, ez az egy agyandrótozctt masinájuk van, ezt a homolkkevarőt lis tizenöt évvel ezelőtt selejtezte k,i a kovácsolóigyár. Beállóik, bal kézre a homokhoz, és szórom. Ez a gyengébbik oldalam, de fel se nézek, úgy öntöm a homokot. Nem lehet [megállni, holnapiig sem hagyják abba ezt laz idióta vigyorgást. Szédül a fejem, hát tényleg kifog rajtam egy sufni- üzem? Kifognak a rohadtak. Mégis csak ki kell fújni magiam. Támasztom a lapátot, és megint csak nam hagy nyugodni, hogy Gyur- mánsZki [elvitte szárazon a sértést. Az nem lehet vitás, hogy rácsapom a homokra, a kispesti iskola megér még annyit. Miért nem csaptam hát? Be kell látnom, hogy összezavart az öntő vigyorgása. És nam lis számított rosszul laz öreg. Jól látta reggel, .meddig cipelem a formaszekrényeket egy kézzel. Meddig? Amíg bírtam. Beállunk a csarnokiba hatkor, a nyolc férfi meg én, a három nő ment Iki laz önltőmagolkiat formázni, egy szót se szolnak hozzám, hogy mit csináljak. Ök meg mennek iá dolgukra. Egyik a talicskához, a kölyök, Gyurmániszlki fia, a tűzhöz. Mindegyik csinálja a dolgát, mintha egész vasárnap azon törte volna a fejét, hogy ima reggel mivel kezdje ia szénit hetet, én meg .csák áílílofc. Látom, hogy Gyummánsziki odamegy a formaszakrényekhez, és kezdi hordani őket ia homokfcevenő mellé. Közben Ernő odaállított egy bakot iá gép mellé, az öntő odaiüti ia bakhoz ia szekrény oldalát, és kihull belőle a homok. Gondolom, beállók iaz öreg mellé, laz emberinek, még ha új fiú is, tartoznia kell valahová. Egyszerre két felsőrészt kapok fel, de majdnem vissza is ejtem őket. Hány kilósak ezek, a kettő imóg ötvannél iís több lehet, jóval több. De azért od'ame- gyek a bakhoz. Az egyiket leteszem a földre, a másikat a magasba lendítem, úgy ákarok célozni, ahogy Gyurmánszki. Éppen csak hozzáérjen a szekrény széle a bakhoz, attól is kihullik iá homok. De látszik mozdulatomon,, hogy erőlködöm. Telibe kapja a szekrény ia bakot, nagyot csattan laz Bicéi. Rám néznek, nem szólnak, .csináljam, ahogy tudom. Egyesével hordom ezután ia szdkrónyefcet, két kézzel, kicsit eltartom magamtól ia rozsdás szekrényt, ürítek, aztán viszem vissza a fiaihoz. Rakom a 240
