Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)

1974 / 3. szám - DIÁK ÍRÓK, DIÁK KÖLTŐK III. ORSZÁGOS TALÁLKOZÓJA - Vécsey Ágnes: Hétfő (elbeszélés)

VÉCSEY ÁGNES Bevágódik mögöttem az ajtó, és már csak messziről hallom, hogy „vigyázz magadra, rendes légy!” Értelmetlen, ezerszer hallott mondat. Aki mondta, éppúgy nem veszi komo­lyan, mint én, aki hallottam. Rengeteg ilyen mondatunk van. Értelmetlen, fe­lesleges, elcsépelt, amely még arra sem jó, hogy az illető, aki mondta, saját lelkiismeretét megnyugtassa, hisz ő is tudja, hogy ezzel semmit sem mondott. Talán észre sem veszi, hogy mondta, de mondja, mert megszokta, mert egysze­rűen kicsúszott a száján, mert.. . mert.. . Miért ne mondja? És végtére igaza van, hisz nem magyarázhatja meg minden reggel tartalmasán, mélyrehatóan, hogy igenis viselkedjek normálisan, végezzem el feladataimat tisztességesen. Miközben mindezt végiggondolom, már lent járok az utcán, fejemben rossz­kedvűen váltják egymást gondolataim. Nem csoda. Az ég vigasztalanul szürke, a levegő csípős, kezemben az iskolatáska nagyonis egyértelmű. Mert ma hétfő van, és ma megint kezdődik elölről, amit már annyiszor befejeztem, és hiába volt milliószor olyan érzésem, hogy most aztán szombat délután, és holnap va­sárnap, és olyan szabadság, aminek talán sohasem lesz vége. Hiába jelentke­zik újra és újra a fogalom, hogy — befejeződött, nyomában árnyékként lap­pang, és könyörtelenül megjelenik mindig, hogy — elkezdődött. Sietek. Nézem a cipőmet, hogy váltják egymást, előbb a bal van elöl, az­tán a jobb, bal, jobb, bal. . . . Hányszor végigjöttem már ezen az utcán! Rossz­kedvűen vagy vidáman, közeledve otthonomhoz vagy távolodva tőle. Milyen furcsa, hogy mennyi mindent gondoltam már itt, ezen az úton, mennyi élmé­nyem volt, és mindebből semmi, semmi nem maradt, nincs nyoma, eltűnt, pedig lényegében az életem kis darabja játszódik itt. Ilyen semmilyen lenne? Ilyen nyomtalan? Furcsa. ... És hallom, hogy dübörög a busz. Éppolyan könyörtelen, mint maga a hétfő, mert mindig pontos, mert vele nem lehet alkudozni, hogy csak egy kicsit vár­jon még, csak egy kicsit alhassak még, nem, ha itt az ideje, a busz dübörög, és én szedhetem a lábam, és siránkozhatok, hogy jaj, istenem, milyen lesz az el­ső óra, és mennyi az idő, és mikor jön a következő busz, és hogy ússzam meg az elkésést, meg ezt az egész keserves napot. Idegesen toporgok a megállóban, elkeseredetten fixírozom az utat, mintha ezzel kényszeríteni tudnám a buszt, hogy siessen már, siessen, hisz az iskola messze van, a csengetés pedig nagyon közel. Néhány elkésett szállingózik a megállóhoz, és engem körülvesz az a bizonyos társas magány, amelyben em­berek állnak körülöttem, néznek rám, és mégis végtelen, végtelen egyedül va­gyok, mert a zrínyisek, a „rendesebbje” elment az előző, vagy még korábbi busszal, azóta már az iskolában vannak, és bizonyára nagyon jól érzik ma­gukat, mert barátok, osztálytársak, fiatalok veszik őket körül. Ilyenkor pedig minden jó, minden probléma megoldható, s az a tény, hogy matematika óra * * III. díj 233 Hétfő

Next

/
Oldalképek
Tartalom