Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 2. szám - SZEMLE - Pusztay János: Finn lírai antológiák - 1973
Hogyan készítette elő? Ez nagyon fontos kérdés, mert az előkészítésen áll vagy bukik minden. Jól tudja ezt Szabó István is. Világnézeti, filozófiai, antropológiai alapfogalmakról beszélget diákjaival osztályfőnöki órán, nem félve „megelőlegezni” mindezt már az első osztályban, hogy így jusson el irodalmi kérdésekhez, amelyek az előbbiekkel elválaszthatatlanul összefüggnek. A beat és a komoly zene hallgatása, magyarázása — és ennek érdekében személy szerinti megismerkedése például a beatzene áramlataival — sem hiányzik módszerei közül. „Az osztályfőnöknek és a magyartanárnak ismernie kell azt a forrást, amelyből a tanítványai élményt, érzelmet, néha már- már ideológiát merítenek. így kezdtem ismerkedni a beatzenével.” — mondja. (46. o.) Módszeréről részletesen nem szólhatok, benne van a kötetben, el kell olvasni. Érdemes. Nemcsak tanároknak, de szülőknek, ifjúsági vezetőknek, s mindazoknak, akik iskolában nem tanítanak ugyan, de hivatásszerűen fiatalokkal, diákokkal foglalkoznak. A Petőfi alakja és költészete az órán című fejezet tartalmaz csak szűkebben tanároknak szóló, a tanítás gyakorlatára vonatkozó közléseket. Azonban ezek megfogalmazása is érdeklődést keltő és olvasmányos. Szabó István elve — nagyon helyesen —, hogy a diákok semmiféle kérdése elől nem zárkózik el, nem tér ki, vonatkozzon ez akár a tantárgyra, akár másra. Különös gonddal elemzi például a szerelmes verseket is. Mint írja: „Ilyenkor mindig az a cél vezet, hogy érzékeltessem azt az igazságot, miszerint a boldogságot is akarni kell, és eléréséhez épp olyan kitartás, szenvedélyes akarat, teljes emberség szükséges, mint a közösségi élet nagy eszményeinek a megvalósításához.” (152. o.) Nem a saját munkamódszere iránti elfogultság érződik Szabó István tanulmányából, „csak!’ az irodalom és a fiatalok szeretése. De az nagyon. Témája iránt sem elfogultabb a kelleténél, jelentőségénél. Ezt írja: „A középiskolákban nem Petőfi szakértőket kell nevelni. A költő alakjának, eszméinek, költészetének megismertetése elsősorban eszköz; egy magasabb rendű társadalom embereszménye megalapozásának és kialakításának eszköze.” Módszerei, gondolatai megérdemelnék a szélesebb, országos nyilvánosságot. Véleményem szerint érdemes lenne a tanulmányt a Tankönyv- kiadónak nagyobb példányszámban megjelentetnie. MÁTYÁS ISTVÁN Finn lírai antológiák — 1973 Az elmúlt év két finn verseskötete vegyes érzelmeket kelt az olvasóban. Egyfelől örömet érez, mert végre megint közelebb került a két nép egymáshoz, hiszen egymás kultúrájának minél jobb megismerése ezt is eredményezi, s ritka az az esztendő, amikor ráadásul két kötet is napvilágot láthat ugyanazon nép irodalmából (nem is szólva arról, hogy ugyancsak 1973-ban jelent meg egy finn kisregénykötet is). Ez az örömérzet azonban másfelől ürömmel vegyül, ha megismerkedünk részletesebben is ezekkel a kötetekkel. A finn költők antológiája, amely a Világirodalom Gyöngyszemei sorozatban jelent meg, arra hivatott, hogy képet és számvetést adjon a finn líra néhány évszázadáról, hogy áttekintse a finn líra egyes állomásait. A válogató Fábián László felelősségteljes munkát vállalt magára, s ezt a munkát — sajnos, de így van, — nem sikerült sikerrel elvégeznie. Minden válogatás bírálója könnyű helyzetben van, ha egy válogatás szempontjait akarja kritizálni; olcsó fogás lenne. Mégsem mehetünk el szó nélkül emellett sem, mert találunk a kötetben olyan költőket is, akik még a nemzeti irodalmában járatos finn számára sem mondanak többet puszta névnél. Ugyanakkor neves költők életművét csupán egy- egy vers reprezentálja, vagy éppenséggel ki is maradtak, mint például Agri- cola, Runeberg, Diktonius, Väinö, J. Pennanen, T. Pekkanen. Ám vegyük tekintetbe, hogy a válogatás Fábián László szuverén joga, bár nehezen tudunk belenyugodni, mert ezzel a kötettel egynéhány évig a finn líra valószínűleg lekerült a kiadók munkatervéről, márpedig egy reális, a finn irodalmat méltóbban bemutató antológiára ezek után is égető szükség van. Ami még a válogatás hiányosságainál is súlyosabb vétke a kötetnek, hogy rengeteg esetben találunk félrefordítást, 187