Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 2. szám - SZEMLE - Takács Péter: Sütő András: Istenek és falovacskák
helyhez, történetemhez,, közösséghez pányvázó kövek. Eziént tűnődik el példát keresve-állitva hajdan viofiit elődök — Kemény Zisigmxmd —; nemrég meghalt ismerősök, mesterek — Tamási Áron, Nagy látván, Asztalos István, Kemény János, Szabó Pál —; írnia ás sitrázsát álló várkaipu-őrző barnátok, ibenyeres pajtások — Balogh Edgár, llly*é|S Gyula — munkáit értékek«, értelmezve. Nyomdokaikon, és másokén haladva keresi Sütő András, bárhol jár — a gondolatokat szekierez- tetve, rakétára ültetve, vagy maga is vonatra, repülőre szállva — „iaz utat, amely az irodalomból visszafelé vezet: a valóságba”. Ez ,a „véres körmű visszakapaszkodás a meglódult földre7’ élteti Sütő művészetét és hitét: — „Saját földünkbe kell markolnunk, ha beletörik ás a körmünk” — hangzik tolla nyomán az alkotói parancs. Az itt és a most kényszeréit, áldását és átkát önként vállalja, mert meggyőződött róla, hogy a. világnak ezen a tájékán, mint még sokhelyütt, művésziségen és „esztétikai habverésen” kívüli gondja is bőven van laz iroda/lomnalk. Gyermekkorában megtanulta már ezt .az igazságot, amikor (a ímezőségi Pusztateamiarás paraszti udvarán, az árválkodó karóhoz Benedek Elek és Aniaa néni egyforma szívességgel költötték a mesék hetedhét országba tündérikiráíiyt röpítő táitqsáit, és a havasokra iá pásztor- fint vonszoló szamarat. PusZtakaimiaráson tarisznyáaták fel két nép nyelvével, két nép igazával, két nép gondjával-bajával, az egymás mellett élés történelmi és társadalmi közmaipj'aival is. És mennyien segítették: papok, tanítók, kántorok, magyarok, románok, még vagyonukat, rangjukat vesztett grófok is. Erdély hajdani fejedelme, Bethlien Gábor is, akii olyan időben, amikor „a hitbéli különbséget Európia-szerte máglyákkal szüntették meg,... parancsot küldött Gör- génybe, hogy erőve!, szorító vassal senkit meg ne próbáljfanak ádvezítaná. Lelke, nyelve — akár szeme színe —- foimek-kiineik a imaga tutaj dona;...” Bethlen Gábor nyújtotta le a kezét a történelemiből Sütő Andrásért is, hogy felvezesse a magyegyedi kollégiumba, valamikori rendeletével egyengetve előtte az utat, mely „megtiltotta a főúriaknak, hogy jobbágyijaik tanulását bárminő formában ig megakadályozzák”. Ennyi összefogás és „háromszáz és tizenegy esztendő” kellett iákhoz, hogy Bethlen Gábor kézmozdulatára figyelmiezve a Sütő família elindítsa „efcső követét” ia gondolátok birodalma felé, kodkáztatva, hogy Andris fiúk „kiszabadultán, a felfelé kapaszkodás útjára, láp”. Véletlen-e vagy törvény- szerű, hogy nem felfelé tört, azt moislt ne firtassuk, inkább hallgassuk meg saját szavait a hűségben-m.aradásiróli: „fülemben a hangjuk s szándékaimban a fogadalom: nem fölfele: lefelé török, Uram; vissza azok közé, ákik könnyeikkel egész irózsiafcertet neveiliheitoének.. .” Ennek a „felfelé törésnek” az okán, most neki, az írástudónak vallják meg naponként „,az ólet margójára kerültek s a részegmód kotyogó nyomorúság-szekerek” évszázadokat átdöcögő „történelmi zsákbanfutasukat”. Sütő Andrást ugyanis nemcsak a jelen órdeikln. Bőrén, idegeiben órai, hogy mennyi szállal, gyökérrel kötődik napjaink valósága a múlthoz. Ennek a múlltnák az elfelejtése, megtagadása öncsonkítás volna: „Nők letagadhatják, szükség esetén el is felejthetik, átfesthetik iá múltjukat, a népek sohasem. Évszázadok, évezredek kigyöngyözött 'erkölcsi értékeit vetnék sutba vele”. Szívügye Sütő Andrásnak a történelem. Velencében sétálva .gondol vissza a tájira, történelemre, ahonnan évszázadok keserű valóságából „a történelem tö.megmészárlásiaiinak emlébosztlapai vetik felé” az árnyékukat; ahol a cserép- fazék készítéséhez is kevés volt a mester, pedig „nem azért — vallja —, hogy balkezes nép lennénk. Hanem az Idő miatt inkább, amit Kemény Zságmond zordnak, Móricz mordálykiedvűnek nevezett”. Ezen á tájon a „Dózsa-felkelés, 179
