Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 1. szám - Tornyai Farkas: Eszkimó mese (elbeszélés)
— Hű, Apapa! Sokat újultatok. Kéglik, szőllők, szállodák, utak... — Mit szólnál egy nagy, lusta sétához? — nézett az egyik útjelzőtáblára az apa. Indulhatnánk az erdei tomapálya felé. — Ne arra menjünk! Tudod, amikor Gyerek lerobbant attól a hülye ÉKG- tól. Képzeld, el akart kergetni. „Váljunk el. Keress magadnak egészséges embert még életemben.” Persze meghülyítette a három hónapi mozdulatlan fekvés. Itt derült ki nálatok, hogy az a defekt a szalagon régi nyom. Gyerekkorban szerezte. Nem akarta hinni, hogy egészséges, és vagy hússzor végigment a pályán. Én meg persze vele, míg bírtam. Hát ezért... — Akkor? — A ródlipálya mellett. Ritkult már a lomb, néha egy-egy sárga levél ereszkedett alá a napsütésben. A lány haladt elől a kiszáradt mederre emlékeztető mélyedés partján. Egyenletes tempóban lépkedett. Néha megállt, megkerült egy facsoportot, elsétált a közeli mohos tisztásig, körülfürkészte, s már jött is vissza a tüskök és a sziklakibúvások között. Ha makkot, szép formájú gubacsot vagy gyatra kis őszi virágot emelt fel az avarról, nem a derekát döntötte, térdben hajlította be lábait, s könnyedén, mintha lassú, de erős rugók emelnék, egyenesedett fel újra. Csend volt körülöttük. És tölgyfák. Gyertyanövésű vörösfenyők. És néhány feketerigó a bokrok alatt. „Meg sem látszik, hogy félidős” — gondolta az apa. Nem aggódott már, hogy megerőltető lesz a séta. A ródlipálya nagy kanyarokat írt le, s bár állandóan emelkedett, észre sem vették, hogy már a hegyoldal felénél tartanak. — Éiatal őzláb — állt meg a lány. — Ott a másik. Az apa felvette az éppen kifeslő gombát, letépte rostos, nyúlánk tönkjéről a könnyen elmozduló, hófehér gallért, s a lánynak nyújtotta. — Akár a dióbél. A lány gyanakodva szaglászta, ízlelgette a növényi húst. — Tényleg. Akár a dióbél — mondta, miután finoman összerágta, majd kiköpte. Gyűjtöttek még néhány madártojásra emlékeztető, kívül-belül hófehér pö- feteget, s amikor ritkulni kezdett az erdő, mindketten sajnálták, hogy fölértek a magaslatra. A kilátó tetején emberfürt zsibongott. Messzelátózták, fényképezték az örökzölddel váltakozó rozsdavörös hegyeket, a sárgán világító várost, s a zöldesszürke tavat az erdővel átellenben. Anyád rám parancsolt, itassak veled vörösbort, ha felértünk — mondta az apa a vendéglővé alakított faháznál. — Ülj le addig idekint. — Igyál, ha jólesik, én csak Colát kérek. — Egy decit sem? — A bortól nagyon rugdos a kölök. Colájuk nincs, narancsszörpöt hoztam — tér vissza az apa. — Mindegy — mondta a lány. Hátradőlt, csukottszemű arcát a nap felé fordította. — A húgom hogy van? — Nehezen értünk szót. — Nem kellene annyit szidnotok. Attól csak makaosabb lesz. Üljetek ösz- sze, beszéljétek meg, mit akar, és néha dicsérjétek is. Ebben a korban még bután önérzetes az ember. Emlékszel? Toporzékoltam, ha valamiért rám szóltál. P
