Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)

1974 / 1. szám - Tornyai Farkas: Eszkimó mese (elbeszélés)

Előbb néhány személyautó, majd autóbusz berregett el mögöttük.

— Megfertőzik a levegőt — szólt a lány anélkül, hogy a szemét felnyitotta volna.

— Az idő rövid, s az ember mohó — mondta az apa. Kortyolt a borból.

Sokáig ültek szótlanul. A lány csendesen gyűjtögette magába a meleget.

Arca ellágyult, lassan, hosszúakat lélegzett, bár orrcimpái is alig mozdultak eközben. Az apa nem a növények mechanikus heliotropizmusát, nem is az állatok ösztönös napfürdőzését, hanem a jó elemeknek kitárulkozó tudatos anyai készülődést sejtette meg a helyzetben. S ha korábban még arra gondolt, hogy leánya szót ejt bánatáról, már tudta, az Rh-konfliktus elaludt. Leánya ezekben a percekben minden idegszálával a méhében alakuló kis embert szolgálja.

— Apja. Kívántál te már valamit?

Mosolygott, mintha jóízű álomból ébredne. Nyújtózkodott is lopva, s ezalatt úgy változott kékre, zöldre a szeme, amint az égre vagy a fölöttük álló mozdulatlan felhőkre nézett.

— Egy pár zoknit.

— Milyet?

— Fehéret.

— Megkaptad?

— Nem.

— Rosszul esett?

— A gyermeknek néha nagyon kevés kellene a boldogsághoz, s ha az a kevés hiányzik, mintha semmije sem volna. Rossz érzés. Ott áll kartávolságra a teljes önmegvalósulás, és ha nem éred el, később már nem is kell többé.

— Mért ne kellene?!

— Félsz, hogy nem adná, nem azt adná, amit valamikor ígért, és a csalódás elpusztítana benned valamit.

— Valamit — visszhangozta dühösen a lány.

— Talán a hiányunkat. Talán éppen a szépért való hiányunkat.

— Én bizony megszerezném a ringyó fehér zokniját. Apja, akarod, hogy megvegyem neked azt a kurva fehér zoknit?

•—• Ma már a hiánya ér többet. Hagyd abba! Anyád felaprít, amiért megbő- gettelek.

— Mindjárt elmúlik — fintorgott a lány. — A fene gondolta, hogy ilyen könnyen áll. Mostanában így megy. Valaki megkér, bőgjél egy sort, abban a percben képes vagyok rá.

Magas fenyvesben, alvadt, hangtalan alomrétegen sétáltak. Az egyik fa körül derékmagasságúra tornyozták a hullott fenyőtűt a hangyák. Az apa egy ágdarabbal megpiszkálta a halmot, dühödt vöröshangyák bújtak elő, s támadásra készen mozgatták erős rágóikat.

— Hagyd őket! •— kérte a lány.

— Menjünk a tölgyesbe — nézett körül az apa. — Ott egy kis szerencsével még vargányát is találhatunk.

Ereszkedett az oldal, nekilódultak. A lúcos és a tölgyerdő határán, a hegy lábától a tetőig nyílegyenes, fátlan sáv, a sáv középvonalán szürke acéltartókon magasfeszültségű vezeték kúszott a tetőre.

— Elkeveredtem, Apja — nézett hitetlenkedve az adótoronyra a lány. — Hű, de nyalka! Nem tudod, miért festették fehérre meg pirosra?

— Hogy könnyebben észrevegyék a madarak.

9