Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 2. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Kádár Péter: Orsós István tanácstag
hantom a tanácsra: gyorsan egy dózent, döntsük szét! Elkéstünk. Bak öltöztek. Képzelje el, milyen lehet ebben élni. Pedig fiatalok. A férfi sofőr volt. Átadta az becsének a volánt. Nekimentek a vonatnak. Elvették a jogosítványát. Most innen kezdi. Mindennap figyeltem, itthon van-e még? Ma nem láttam. Valószínűleg munkái kapott. — Alkalmit? — Alig van már olyan. Néhányan az idősebbek közül, iákik úgy szokták meg. Őket már nem lehet megváltoztatni. Tessék bejönni: itt lakunk. Orsós István háza őrt áll az utcasoron. Nemrégiben építettek hozzá még egy konyhát. Így nagyobbnak látszik a többinél. — Tizenhétezer forint adósságunk van még rá — mondja —, azt akarjuk, hogy miinél hamarabb elfogyjon. Szombaton a fizetésemet azonnal vittem a bankba. Nincs rosszabb a tartozásnál. A feleségem a napköziben dolgozik. Most az ő keresetéből élünk. Uralkodnak a szobában a világos bútorok. — Egy televíziót — mondja István —, azt veszünk először, ha elolvadt a tartozás. Néha enroll álmodom, hogy színeset. A szolba köves. — A falak vizesek — teszi hozzá látván felesége. Lehetett volnia melegpadlót tenni a szobákba, ha már építettek, nem? Kevés volt a pénz. Házhoz akarták juttatni a telepieket. — Két év múlva ebben a szobában parkett lesz. Megcsináltatjük saját erőből. S a ház is külső vakolatot kap. Attól vizesek az otthonok, hogy még mindig bevakolatlánok a telep házai. Tizenhét év óta. * — Mielőtt elmesélném az életemet, nézze meg ezt a gitárt. Nemrég vettem, több mini háromezer forintért. Tud rajta játszani? Kár. Zenéltünk a bálban: mondhatom parádésan sikerült. Csak azután elromlott az egyik erősítő. Vidéken, nem tudják megjavítani. Utazhatok miatta Pestre. — Az ott egy egész fényképsorozat a Zoli fiúnkról. Nagy gyerek, elmúlt hároméves. Ez az esküvői képünk. Nézze a tizennégy éves feleségemet. Hát nem ugyanolyan, mint most? Köszönjük szépen, nagyon jól megvagyunk. Minden házasság úgy sikerüljön, minit a miénk. — Tehát az életem: általánosban jó tanuló voliitam. Nem tudtam eldönteni, milyen szakmát válasszak, die tanulni szerettem. Beíratták gimnáziumba. Nagy volt a lendületem, de rövid. Két osztály elvégzése után kimaradtam. Azt terveztem, hogy színész leszek. Nevetni fcdiil rajta, ugye? Egy-két hónap múlva ki is kötettem ,a téeszben. Alkalmi munkásként. „Na, szalmlaláng öcsém” — mondták —, „hol vannlak a tervek?” A kertészetbe tettek véglegesen. Tizedik éve ott vagyok. Mindjárt akkor megnősültem. Itt laktak anyámak is. Gondolhatja: egyetlen szobában két család. Ennél szebb élményeim is vannak. A technikum nem vdlt nehéz. A főkentésznék sokát köszönhetek. Tudta mit csinál: mindig más területre rakott. A legiganébb munkákat is meg kellett tanulnom. Közben hergelt: „Kibuksz te, Pityu! Nem bírod te laz iramot! Fogadjunk! Otthagyod még érettségi előtt! Addig ne igyák egy korty bort sem!” Én meg magamban: „Csakazértis.” Most szóltak, hogy jövőre mehetek kertészeti főiskolára. El kéne kezdeni, amíg benne vagyok. Miért az iskolába járásiban a járás a legnehezebb. Hetente negyven kilométert kellett íbuszoznom. A pokolba kívántam. 148
