Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 2. szám - FIATAL ÉLETÜNK - Kósa Csaba: Halálkör (elbeszélés)
A folyón vízibuszok, úsztak, kétpárevezősök csápotok, a parti sétányok táskarádióiból ömlött a zene. Az órámra pillantottam: még elérem. a déli személyt. Kábító, poros délután hasalt (az állomás felett, a kupékra boruló kátráinypapír alól (megolvadt, sötét lé szivárgott, s álmosam cHUTgícrtit lefelé az afcCakok menitén. Egy üres fülke árnyékos sarkába húzódtam, s egyszerre lázas, elképesztő álomként átzúgtalk agyamon az elvesztegetett, ostoba óvszaikok, ia céltalan lődiörgjések, míg hívni nem kezdett a piactér csúcsos vitorlája alatt a troimlbita, az esti beszélgetések Viktorral, a .halmozódó véletlenek, Emília halk éjszakai kopogtatásai, elhidegedő keze .az, ágyban, a kényszert leplezni képtelen merev mozdulatok, amelyekből mégis forráság csapott rám, Viktor újabb és újabb dátumai, (amelyekre bamba tisztelettel várakoztam — mindez riasztó és hihetetlen: megtörténhetett-e egyáltalán? Nagy csattanássál tépődött fel az ajtó; Viktor arcánál dőlt a veríték. — Most? — kiáltotta fuldokolva —• most hagysz cserben? Most, amikor elérkezett az idő, s az ördög meg nem állít? Mosolyogtam. — Amikor minden kész, amikor győzünk? Nem gyűlöltem, nem szánakoztam rajta, aninitha nem is létezett volna. Felém sújtott, de nem rémültem meg. Ismertem már laz (indulatait, amelyek tengerforoaló erővel törteik elő, de eredménnyé sohasem formálódtak. Viktor lendült, habot fejtékozoitt, de soha. le nem sújtott. —■ Megesküdjem? — a padna rogyott, arcát a tenyerébe temette. Rázkódó vállal csuklóit össze, mint a felvágott hasú rongybábu, amelyből kihullott a fű- részpor. Fáradtan,, szomorú fintorral tápászkodott fel aztán, azt hittem, hang nélkül távozik. Az ajtóból azonban visszafordult, a fájdalom s a düh görcséivel markolt a karomba. — Es te? — kiáltotta rekedten — Te, aki a bámulatoddal, a türelmeddel a felbujtó voltál! — Jámbor bángyúságoddal a fő,cinkos... Letéptem a karom a kezéről, az arcaiba öklöztem. Viktor nam ütött vissza, vér szivárgott az orrából, vér a foigai közül; elszántan, lobogó szemmel sziszegte: — És te? Te megfennéd? Te? Te? Te? Viktor ima újra nem borotválkozott, dekái ez mit sem számít. Szeretjük ezt a kis vendéglőt, ahol környékbeli cigányok, vásáros parasztok, vasúti pályamunkások isszák ia sörüket, .a nyugalmas sarkot, ahol egykoron — négy hete? négy hónapja? négy éve? — ösisaeiültetett bennünket a pincér, s minket is megszoktak, elfogadtak itt, mint a mozdíthatatlan berendezési tárgyiakat. Ide húzódunk minden délelőtt, a kályha védelmébe, ez a mi asztalunk, ahol a hosszűnyakú, csszefogdosoiit üvegvázában a fonnyadt szegfűszálaik fcókadoz- nak, Viktor fröcctsöt kortyolt, én a szclkésos sört. — Megküldik pontosan —• mondta Viktor, s elhúzta a. száját. Felbontottam a borítékot, s kissé hátrább húzódtam, hogy senki ne zavarhasson az olvasásiban. Hófehér papíron, katonás, gépelt sorok. „Ásók kolléga!” (Itt az egyetlen javítás, hót átákszelt betű — végtére új papírt, is csavarhattak volna a gépbe. Ám a reflexek .akkor is működnek egy darabig, amikor az agy már új parancsot küld •— szerencsére valaki füLöncsipte a hibát.) Tehát: „Ásók ’kolléga! Ön néhány hete vagy hónapja, de valószínűleg évekkel ezelőtt G. városába utazott megrendelésünk teljesítésére. Mivel azóta személyes megjelemé132
