Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)

1974 / 2. szám - FIATAL ÉLETÜNK - Kósa Csaba: Halálkör (elbeszélés)

sél megvonta vállalatunktól, valiunint esedékes beszámolóját mai miapág elmel- lőzbe, s mindezek mellett félnapi napidí j ^előlegével tárgyhó tárgynapjáig hátralékba esik, ezúton felszólítjuk, hogy fűziődő viszonyait záros határidőn belül tisztázza, ;S ©végből haladéktalanul jelentést tegyen.”

— Utoljáim felszólítitatik! — mosolygott gúnyosan. Viktor.

Hirtelen vigyézzha rándult az arca. Ismerem ezt a gyors izomsorakozót, a szem, az orir, iá száj fürkésző felfejlődéaát — aíkiár a tűköHbe ás pillanthatnék: az én vonásaim is elsajátították már ezt a cávikuhás-riadót.

■— Az dtt ia pultnál! Az a kékpulóveres!

A fejemet ráztam, valami hiányzott laibíból a fiúból. A kezéből, ahogy óvatosan átfogta iá poharat, albból látná, hogy sohasem tenné meg a kört. A kényelem, a biztonság szemetet© vain a mozdulataiban — tessék megfigyelni, hogyan veszik kézbe a poharat ivás ellőtt, abból minden káderül. Van .aki keményen, vadul szorítja az üvegeit, sízáinf© összeropipantaná, de ez éppúgy allkalimialtlan mint a finomkodó, aki óvatos szögben fölfelé billenti a kásujját, a tartózkodás szent jelképeiként. A kéz mindent elárul. Várni kell, s ezt már mindketten megértjük.

A délután mégis megtörte az egyhangúságot.

Ballonkabátos, kopaszodó fiatalember nyitott a vendéglőbe. Néhány pillanatig tétovázott: beljebb lépjen-e, aztán a pincér — a nyugdíjas bérelszámolónak tűnő öregúr — érte ment, s az asztalunkhoz vezette. Amikor a fiú megkérdezte, helyet szorítunk-e neki, egyszerre bólintottunk mindketten. Leült, az étlapot forgatta. Míg evett, újságolt lapozgattunk, de ahogy befejezte letettük a lapot, s beszédbe elegyedtünk vele. Dicsértük a helyet, a szolid árakat, a gyors, u d varjas kiszolgálást.

— Szeretünk idejárná — mondtam.

Aztán Viktor szólalt meg, mintha magyarázattal szolgálnia a fiúnak.

— Tulajdonképpen nem lenne szabad — s iá pohárra bökött. — Az ilyen szakmában, miint a miénk,, nem segít az ital.

A fiú nem húzódott el, tartózkodó, de barátságos maradt.

Viktor hangjában büszkeség csengett. Rendkívüli nap lesz a mái, a pályát már napokkal 'ezelőtt összeállítottuk: ma este az egész város ott izgul a bemutatón.

— Este ugyanis — tiette hozzá — megteszem a kört!

Később fizettünk, 'egyszerre álltunk fel az asztaltól. Az étterem előtt elköszöntünk, ia fiú sietett, latrina hivatkozott, hogy nem idevalósi, s nem szeretné lekésni a vonatát.

Kezet ráztunk, p biztattuk, ha meggondolná, üzenjen .csak be értünk, a piactéren talál bennünket, a kék meg sáriga cirkuszi kocsik mögött, könnyen ránkiafcad. A fiú, mieliőft lépteit sziapoirázva eltűnt volna előlünk, mégegyszeír érdeklődve végigniért bennünket. Az arc még teljes bizonytalanságot tükrözött — más bizonyára észre sem veszi, de mi ketten Viktorral, a szempilla Lüktető, ideges rezdüléséből megéreztük, hogy előbb-utóbb találkozni fogunk.

133