Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 2. szám - SZEMLE - Bodri Ferenc: Kós Károly "országépítője"

Kós Károly „országépítője”

Az akkor 50 esztendős írót az Erdélyi Helikon jubileumi különszámunal köszöntötte (1933), itt Kárpáti Aurél „az új építőmestert” látta az ünnepekben, „Spectator” (Kren ner Miklós?) a „politikust”, Kádár Imre pedig éppen Kós Károly útját elemezte a „politika fölé”. Kós megélt és megalkotott műve etájt tetőzött: egy jeles közösség példaadója és szellemi vezetője lett, könyvkiadói és szerkesztői munkájával szinte hivatali is. Az említetteken kívül megszólalt róla és mellette az egész akkori- erdélyi irodalom és néhány „nagyhazai” jóbarát, közöttük Móricz Zsigmond. Hasonló felvonulást az Igaz Szó c. folyóirat Kós-emlékszáma hozott, amely 1968-ban a 85 éve; írót üdvözölte, a pálya ma is eleven teljességét és az elmúltakat.

1933-ban már készen volt (a születésnap december 16-ára esett) és néhány hónap múlva meg is jelent a Varjúnemzetség és a Budai Nagy Antal utáni nagyregény: Az országépítő. Ez a könyv tehát szinte egy félévszázad tanulságainak és kutatásainak foglalata: I. Istvánról íródott, és ezen a szálon nyerhet helyet a király millenniumára emlékező folyóirat oldalain. De elemzése szinte „rehabilitációs” indítékokból is időszerű.

A regény jelenetekre szorított és szabdalt színműváltozatát a Nemzeti Színház 1942 szeptemberében mutatta be, gondolati és művészi értékei alatti sikerrel. Ennek oka nemcsak a színház elfásult múltidézésében és a Herczegh Ferenc történelmi pom- pázataihoz szokott közönség arisztokratikus csalódásában rejlik, de a más módon látó író, vele a mű „országépítő” koncepciójában is. Az előkelő premier-publikum előtt aligha lehetett kedves bizonyosan Kós Károly pogányság és kereszténység, ősi álmok és nyugati orientáció között vívódó, szabadságra vágyó honosaival, pártütő véreivel könnyekben kegyetlen királya. A történelmi jelenség helyett pusztán a „magánember eltúlzott és szubjektív lédekrajzát” vélték felfedezni már a regény egykori fanyalgó ér tékelői is.

A „nagypintér” anonim cikkírója is kissé felemás ejtőzéssel áll fel Kós fejedelmének asztalától: „A király keresztény nemzetté akarja átalakítani a pogány magyarságot, tervei megvalósításában szembekerül ősi fajtájával, a kereszt jegyében folytatott véres harc nyomán kialakul az egységes Magyarország. A krónikák Szent Istvánja mellett a legendák szentje csak halványan lép elő az életrajzi regény lapjain, de a mű korfestése művészi becsvágy terméke. Van benne belső átélés, nem hiányzik belőle a históriai hangulat...” Nehezen simul a szó: írója elveszett mítoszokat kér számon, köddé lett legendákat, keresztet kölcsönöz a pogány ellenség kezébe is, életrajzivá fogyasztja a koncepciózus történelmi regényt, Kós művészi szándékait, a mű hasonló értékeit csak ellentétes kötőszó után jegyzi. Ugyancsak ez a monográfia (Századunk magvar irodalma. Bp. 1943.) foglalja össze a regény körül az első évtizedben alakult véleményeket: „.. . nagy elismeréssel fogadták bírálói. Különösen kiemelték történelmi levegőjét, jól megmintázott alakjait, meséjének életszerűségét, előadásának balladai stílusát, nyelvének találó régiességét.” Ügy tűnik, hogy Kós szellemi építménye helyett az ehhez nőtt dekoratív ékítményeket emelik kizárólagos értékké. Eszmetest helyett annak öltözetét. Pedig történelmi regény aligha születik csak formatív indíttatásból, kár is lenne a sokrétű fáradságért.

A mai olvasó inkább tartalmi értékekre reagál, akkor talán Tolnai Gábor, Schöpf- lin Aladár, Féja Géza, Bóka László és később Gaál Gábor látott a tengernyi egyidejű recenzens közül tovább a mondatok és a miliő csillogó felszínénél (ezt a felszínt néme>78