Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 6. szám - TANULMÁNY - Sonkoly István: Csokonai versei a 20. századi kórus- és dalirodalmunkban
és mozgékonysága imiátt. Legszívesebben a Van Gogh és a Toulouse L. érmemre gondolok. Talán mert olyannak mutatják névadójukat, amilyennek munkáik alapján elképzeltem őket.- Negyvenhat év áll mögötted. Ügy gondolom, bár egyéni különbségekkel mindig számolni lehet, hogy a legtermőbb alkotói életkorba értél. Pillanatnyilag mi foglalkoztat?- Az egyéni célok és vágyak mellett a magyar érmészet ügye. Pontosabban egy országos érembiennálé gondolata. Sajnos az elmúlt időszakban csökkent az érmek iránti érdeklődés idehaza. Ezt részben az éremverdék érdektelensége és a minőségi öntödék hiánya okozta. Be kell ismernünk, hogy a francia, spanyol, lengyel és cseh érem- és pénzverdék egyre nagyobb tért hódítanak. Ezt bizonyította a Helsinkiben megrendezett FIDEM kongresszus és kiállítás is. Hátráltatja az éremművészet fejlődését, hogy hazánkban a kiállítások programjában csak kisplasztikái biennálé szerepel, ahol az érem másodlagos szerephez jut. A fentiék alapján alakult ki az az elképzelésem, hogy nálunk is külön kellene választani az éremművészetet a kisplasztikától, s meg kellene végre rendezni az országos érembiennálékat Is. A megvalósításhoz - szerintem - Sopron város 700. évfordulójának ünnepségsorozata adhatná a legalkalmasabb keretet. Bízom, hogy javaslatomat meghallgatják, s a terv megvalósul.- És ha megvalósulna, mi következik utána?- Igyekszem mindig a valóság talaján állni, és csak megvalósítható álmokat szőni. Talán ez is egyik oka, hogy nem tudok - néhány bírálóm szerint - a művésztől elvárt „álomvilágban” élni. Természetesen szeretnék még sok érmet készíteni és ezeket számos hazai és külföldi kiállításon bemutatni. "%■ Örülök, hogy felidézhettem ama régi esőcsepp emlékét s vele a nyomán kelt régi borzongásokat. Azért, mert ma már kevésbé félek - gondolom, sokan így vannak ezzel - a bennünk lakó ártó szellemtől. Nyolc év után - derült világidőben - más ember járt Renneréknél. Erősebb, bízóbb; s az ember korának műve. Csöppent eső vagy sem a Széchenyi palota előtt haladtomban — nem tudom. Semmi nem kényszerített, hogy ráfigyeljek: befelé hallgatóztam. Akkor - régen - egy nyomott, kínzó hangulatú, szükség teremtette lakásból indultam a művész műtermébe, ma - egy a hatezer hasonló közül - kényelmes otthon ajtaját zártam hasonló, célú utam előtt. A Széchenyi palotához érve a „legnagyobb magyar” nagycenki szülőházára gondoltam; a romos kastélyból gyönyörű múzeum született, telve hírével sajtó, rádió, televízió. S ami ezzel összefügg, de írásom célját tekintve a legfontosabb, más Renner Kálmánt találtam utam végén. A derültebb idő, amelyben szorgalom, munkabírás és tehetség kedvezően bontakozhatott, az akkor még útját-helyét kereső érmészből a magyar éremművészet egyik elismert alkotóját érlelte mára. S ha nyolc év előtt - figyelemkeltő célzattal - a Renner Kálmánról készült írásomat eképpen kelteztem: Vidék, 1965. ősz, köznap, este, úgy természetes, hogy ma határozott dátum - fontos mérföldkőre illő - kerüljön e sorok végére: Sopron, 1973. október 15. 12 óra. 552
