Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 6. szám - TANULMÁNY - Sonkoly István: Csokonai versei a 20. századi kórus- és dalirodalmunkban
BOZÓKY MÁRIA Vajda Júlia Bármilyen művészetnek magában az alkotó egyéniségben van elsőszámú létjogosultsága: a művet nem a színek és formák jegyzik elsősorban, hanem az egyéniség intonációja. Ennek a nélkülözhetetlen intonációnak a skáláján jelentkeznek az alkotásban a stílusjegyek, a realisztikumtól kezdve a szürrealisztikumig, vagy amit még korunk nem is sejt. De a megsejthetetlenben is legfontosabb marad továbbra is a szellemileg kiművelt alkotói egyén megnyilvánulása. Vajda Lajos ("f 1941) egyénisége például páratlan azonosulással benne van tiszta indítékú műveiben, és ha ma azokat a jegyeket keressük, melyekkel megelőzte korát a magyar festészetben, vagy elszakadt korának zsúfolt, értelmetlen álnokságaitól, megkésett vagy zavaros stilizálásoktól, akkor olyan tiszta szerkezetekkel, bensőségesen átgondolt felépítésekkel találkozunk, melyek a spirituálisabb avantgarde elképzeléseivel rokonok és egyenrangúak. Vajda ]úlia festőművésznő Vajda Lajos halála után, magáramaradt esztendeiben is úgy folytatja alkotói működését, ahogy azt vele megszokta: csendes munkálgatások, hol ebben, hol abban az alkalmi műteremben, az ötvenes években a „Mészöly-műterem- ben”, majd igen termékeny korszak Párizsban 1961-től 1963-ig, megelőzőleg egy svédországi, 1971-ben pedig rövid amerikai utazás. Az önállósulásnak, szemléleti látókör tágulásának meg-megszakított állomásai ezek, két, meglehetősen szerény keretek közt történő kiállítás időpontja közé ékelődve: 1948 őszén kiállítás az Európai Iskolában Jakovits József szobrászművésszel s 1960-ban a Városmajor utcai Mészöly-műteremben. A negyvenes években készült olajfestményei kötelezőleg továbbviszik magukon egy darabig az elvonatkoztatott stílus konstrukción alapuló, geometrikus jegyeit, eljutva sokszor a leginkább Poljakoff képeire emlékeztető tömörségig, így a némileg Vajdatradíciót folytató lkon című képek: egyik aranysárga alapon szürke mértani formákkal, a másik fehér-kék vonalak sötétrózsaszín alapon, továbbá a Két maszk (1949), a laza kompozíciójú Lidérc kígyóval (1948), az Ürvacsora Rubljov-'kék háttérén szimbolikusan összefűzött kompozícióval, végül a Pieta (1950), melynek bizarrságában valamiféle Ingmar Bergman-os rejtelmességet találunk. Mit kell bennük keresnünk? Kielégítheti-e a nézőt az ábrázolt formák mértani szigora, a leegyszerűsítésnek ez a palackba zárt szűkszavúsága, a temperatúrának ez a hűvössége? Nyilván magát az alkotót sem elégíti ki, de tudja, hogy átlépte a megfontolt és elgondolt összefüggések Rubikonját, s útját a szabad fejlődés fele veszi. Az alkotásban kötelező út a távolodás útja. Meg kell tenni a tapasztalati élet külső-belső útját, hogy a mű ilyesfajta iszellemi-tapasztalati kereszteződésekből jöjjön létre. Vajda Júlia korábban festett olajképeit a hatvanas években - tehát az eltávolodás útján - 1964/65-ben szénrajzok, 1966/67-ben pasztellak, majd újból olajfestmények váltják fel. Szénrajzai, többféle változaton keresztül, lassan teljes oeuvre-t képeznek. Egy-egy külön ciklus hol árnyalatnyi összefüggéssel, hol egymást merőben taszító ellentétességgel kapcsolódik a másikhoz. A ciklus darabjain a formai kibontakozás valahogy úgy történik, ahogy bábokból röppennek ki szürke, fekete pillangók, melyek ismeretlen nővérei maradnak egymásnak. A költői hasonlat nagyonis reális kerete ezeknek az akkordokba 553
