Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 6. szám - TANULMÁNY - Horgas Béla-Levendel Júlia: "Minden oly szép, még a csúnya is..."
HORGAS BÉLA-LEVENDEL JÚLIA „Minden oly szép, még a csúnya is...” József Attila Ars poetica-jónak első két sora hetyke kérdésnek tűnik az első pillanatban : Költő vagyok - mit érdekelne engem a költészet maga? Valójában a már-onár kamaszosan nagyképű bemutatkozás, a látszólagos szócsavarás, a versét elindító s ezért felcsattanásként hangzó szellemesség pontos - és fontos - költészet- és művészetelméleti tétel, ha ugyan lehet itt bármilyen tételről beszélni. A „költészet maga” csak illúzió, csak irodalom és nem valóság - miért is érdekelné az alkotó költőt? A kérdés és a következő (hasonlat („Nem volna szép, ha égre kelne az éji folyó csillaga”) azonban végletes s furcsán elegyedik benne a humor és a merevség, a játékos gyöngédség és a kemény leegyszerűsítés. A folyóban látható csillag tükörképe a valódi csillagnak, a függőség, az alárendeltség és másodrendűség itt nyilvánvaló - a művészetben mégsem egészen igaz a megállapítás: a mechanikus különbségtevés és „lefordítás” torzít. A versben végig érződik ez a felszültség, az ide-oda vibráló mozgás: a valóság, az egészséges és teljes élet követelése reménytelen vágyként jelenik meg. A határozott, férfias szavakon, a hangerőn átüt az esendőség, a gyengeség és a szorongó szomorúság. A mérhetetlen vágy, a ,megkapaszkodás ösztöne lehet az egyik szülője az önmagát is leleplező s József Attila egész iköltészetének-gondolkodásának ellentmondó leegyszerűsítésnek. Hiszen milyen is az a „költészet maga”? Hogyan taszít vagy hogyan ejt csapdába? Miért kell óvakodni tőle? Hogyan lehet a költészet a költészetnek, az irodalom az irodalomnak elmarasztaló jelzője: „költői”, „irodalmi”? A magyarázatot elsőként talán az idézőjel adja: túlzott költőiségről és irodalmiság- ról, másképpen fogalmazva: költőieskedésről és irodalmiasságról van szó, az eszközök önállósodásáról és burjánzásáról, valamiféle művészi aránytévesztésről, amely a dolgok és jelenségek külsőségeit ragadja meg és a látványosságra, minden áron a lekerekített, megnyugtató szépségre, harmóniára törekszik. Korunk azonban, mint Herbert Read megjegyzi A modern festészet című könyvében, „. .. másfajta erényeket követel: új meglátást a tudat új távlatainak kifejezésére. Nem csupán harmóniát, hanem igazságot, mely - fájdalom - mindenkor töredékes és nem 'éppen vigasztaló”. Az irodalmiság és költőiség elleni lázadásnak aztán természetesen létezik az a mélyebb rétege is, mely a művészet és az élet egyesítésére törekszik, a művészet jel- szerűségét próbálja megszüntetni. A XX. századi avantgardizmusban, különösen egyes mozgalmaiban ez a törekvés programmá változott. A művészet úgy akarta kárpótolni magát különféle - kultikus, vallási, pedagógiai stb. - szerepeinek elvesztéséért, hogy az egész élet megváltoztatására, minden dolgok feletti hatalomra - az ember teljes szabadságának kivívására pályázott. Jellemző, hogy az egyik legvégletesebben gondolkodó irányzatnak, a dadaizmusnak a vezéralakja, Tristan Tzara 1950-ben - visszatekintve - így foglalja össze a maga elveit: „Gyűlölöm az irodalmárokat, és soha nem szűnök meg szeretni azt, ami élő, azokat, akik soíha nem kérdik jelentés nélküli cselekedeteik miértjét és mikéntjét.” Élet és művészet, valóság és álom, az 536
